Naplórészlet 4.

2012.06.25 11:53

Aggódás

 

- Mióta is jár egészen pontosan hozzám?

- A betegségem óta.

- Sajnálom, de nem kielégítő a válasza.

- Hát jó, ha ennyire ragaszkodik hozzá: egészen pontosan 13 éve 5 hónapja és 28 napja. Az órát már igazán nem tudom megmondani, mert az utóbbi időben mindig máskor fogad.

- Látom, készült.

- Jobban mondva felkészült. Ne vegye magára, de maga szoktatott rá.

- Akkor magamra veszem. Szóval saccperkábé tizennégy éve kénytelen elviselni a szagomat?

- Egy szóval sem említettem, hogy büdös volna.

- Az imént utalt rá.

- Félreértett, ahogy mostanában elég gyakran megesik Önnel. Ugyanis a viccet érteni kell, nem pedig félreérteni!

Még egy ideig fürkészőn nézett rám, majd megvonta a vállát.

- No, akkor csapjunk a lovak közé. Jöjjön, megvizsgálom a lábát!

Beletörődőn engedelmeskedtem, elvégre tényleg ezért vagyunk most itt. Mármint inkább csak én, ha azt vesszük, hogy ez az ő otthona. A szokásos lelkifröccs megvolt, ím jöhet hát a munka legjava. Megálltam előtte és fellibentettem bokáig érő szoknyám alját. Úgy álltam előtte, mint egy balerina. Ez a kényelmetlennek tűnő szituáció már régen nem zavart. Mondhatni az évek során megszoktam. Az életemhez tartozott, mint például a levegővétel. És ez így igaz, hiszen sokszor valóban neki köszönhettem minden egyes lélegzetvételt.

- Hát ez nagyon ronda! – szólalt meg. Igazából nem is vártam mást.

- Ha megengedi, ezt most bóknak veszem. – próbáltam menteni a még menthetőt, mielőtt végképp elfajul a helyzet. Én ugyanis pár hónapja már tudom azt, amivel a prof még csak most szembesül.

- Még véletlenül se, ugyanis nem annak szántam! – nézett fel rám borúsan. Arca egyértelműen gondterheltségről árulkodott. Idegesen nyúlt a mérőszalagért és külön-külön lemérte a vádlijaimat, azzal a roppant megfontolt és egyben utánozhatatlan precizitásával, melyet már szintén megszoktam tőle.

- Nos, Monk? Mire jutott? – viccelődésem nem ért célt, csak tovább fokozta ingerültségét.

- Jóval vastagabb, mint fél évvel ezelőtt. Tudja?

Némán bólintottam, ő pedig folytatta a zsörtölődést.

- Három és fél centi a differencia. Ágnes, mit csinál maga a lábaival?

Visszaejtettem a szoknya alsót és ártatlan szemekkel bámultam rá. Bambi is így nézhetett hajdanán.

- Semmi különöset, csak a szokásosat. Megyek rajta, olykor lépegetek, ritkábban futok. Esetenként lépcsőzni is szoktam. A stepaerobicra már régen nem futja az időmből, de például múltkor majd’ fél Kispestet körbegyalogoltam. - említettem meg, nem kevés büszkeséggel a hangomban.

- Bravo! Más egyéb?

- Másról nem nyilatkozhatok.

- Esetleg a pihentetés nem szerepel a napirendi pontjai között?

- Na, látja az már igazán nem fér bele. Így ezek a –hogy is mondta?- ronda – igen, ez az- szóval ezek a ronda lábak kénytelenek azt estére időzíteni.

- Ne viccelődjön már annyit, ez nem játék!

- Hát még viccet sem csinálhatok belőlük?

- Nem! Feküdjön le ide és húzza már fel azt a nyavajás szoknyát! Így nem tudom megvizsgálni! - nem ellenkeztem. Hát lehet ellentmondani ilyen katonai szigornak?

Amíg én a pamlagra feküdtem, ő a hordozható, kézi Doppler készülékéért ment. Miután elhelyezkedtem, bezselézte a jobb lábam és elmélyülten hallgatta a kütyü továbbította lüktetést.

- Mindig, amikor ezt a hangot hallom, eszembe jutnak várandósságaimból az ultrahangos vizsgálatok. Ugyan, jó párban volt részem, mégis valahányszor meghallottam a magzatok szívdobogásait, csodálattal töltött el. Ilyenkor…

- Elhallgatna már végre? Ha egyfolytában csacsog, képtelen vagyok a véráramlásokra koncentrálni.

- Bocsánat. – suttogtam megsemmisülten. Igaz is, az áramlásokról majdnem elfeledkeztem. Legalább negyedóráig hallgatózott, mire kiegyenesedett.

- Meg kell valljam, nem nyűgözött le. Ennél sokkal jobban oda kellene figyelnie magára! Higgye el, ha maga nem törődik az egészségével, más még annyira sem fog. A családtagjai ugyan aggódhatnak Önért, de csakis magán múlik, hogy mennyire veszélyezteti az egészségét. – Na, a szentbeszéd is megvolt. Papírtörlőt adott a kezembe és lassú mozdulatokkal táskájába rejtette a készüléket. – Hány gyermeket veszített el? – kérdezte közben.

- Kettőt. - A szívemet megkörnyékezte egy szorító érzés, valami a torkomat is fojtogatni kezdte. - Még magzatok voltak csupán. Az egyiknek többször hallottam a szívverését, a másik létezéséről még csak nem is tudtam…

- Négy terhesség. – kivitte a táskáját és a hallból kiáltott be hozzám - Ágnes, legyen szíves átfáradni a dolgozómba!

Követtem őt. A prof dolgozószobája bár nem volt oly tágas, mint a nappali, mégis valami megfoghatatlan nyugalom áradt belőle. Ahogy körülnéztem, tekintetem megakadt a főnöki széke mögött függő festményen. Gyorsan másik irányba néztem. Ódon íróasztalának egyik súlyos fiókjából recept tömböt vett elő. – Tüdeje hogy van? Embóliás tünetek?

- Semmi. Kopp-kopp!

- Mikor járt utoljára haematológusnál?

- Tavaly. Nem, bocsánat, két éve. - rosszallón megcsóválta a fejét.

- Fontos, hogy mihamarabb elmenjen egy vérvételre. Teljes labort írok fel, ez tudja, mit jelent. - Inkább kijelentette, mint kérdezte. Bólintottam. Remek, már csak ez hiányzott. Nemtetszésemet rögvest észrevette, mert így szólt: - Nem érdekel, hogyan, mikor és miként? Oldja meg!