Naplórészlet 5.

2012.06.26 10:37

Játszmák

 

Kezdtem egyre jobban haragudni rá, bár az is igaz, hogy múltunk már több ilyen nézeteltérésre emlékezik vissza. Ő nagyon könnyen beszél! Mi sem egyszerűbb, mint kora reggel elmenni a laborba. Hát persze! Mondja azt, akinek se kutyája, se macskája, csak egy új barátnője. Aki úgy kel és fekszik, ahogy akar, és akkor és odamegy, amikor és ahova csak szeretne. Jó, belátom, azért a profnak is vannak bizonyos kötelezettségei (lásd előadások az egyetemeken, rendelési idő a kórházban, a privát klienseiről már nem is szólva). Mégsem járunk ugyanabban a cipőben, az enyém valamelyst szűkebb az övénél (mármint a 44-es cipőjénél).

Nekem úgymond elég pörgősek a reggeleim. Legkésőbb 7 órakor indulnunk kell, feltéve, hogy időben szeretnék beérni a munkahelyemre. Első állomásunk az óvoda, ahova Bellát adjuk le. Érzékeny búcsú-puszi, az integetés soha nem maradhat ki, majd száguldás tovább a babakocsival Szofi jelenlegi bölcsijébe, ami 10 utcával van lejjebb (és az annyi, mint: 3 villamosmegálló). Nem több, de sajnos nem is kevesebb. Sebaj, reggel még fittek vagyunk, jobban viseljük a gyűrődést. Mit nekünk az esténkénti többszöri ébredés, gyerekital itatása a legkisebb nemzedékkel? Hiszen még előttünk a nap! Luxus már kora reggel elfáradni, a fáradtan kelés pedig egyenesen főben járó bűn!

Szóval száguldunk a bölcsibe. Ott Szoffancs lead, puszi, néhány simi. Újabban hátra sem néz, nem baj, jó ez így, legalább a szívem nem fáj érte. Szaladhatok tovább a dolgozóba, ami kissé mókás módon éppen félútra esik vissza, mármint az ovi és a bölcsi közé, éppen 5 utcányira a bölitől. Belépek a kapun, megmászom a lépcsőket, benyitok az irodába és már csengetnek is. 8 óra. Hát ez megy kérem szépen reggelente. Legalábbis minálunk. És akkor ide kellene nekem "beszorítani" a labort úgy, hogy közben semmi nem maradhat ki a sorból. De hiába osztok-szorzok -matematikából mindig is gyengécske voltam-, valamit mégiscsak ki kellene hagynom.

A doki pedig csak néz rám azokkal a szigorúan kék szemeivel és közben osztja az észt. Gondolatolvasó lehet, állapítom meg, immár ki tudja hanyadjára?

- Kérjen segítséget! - szólal meg érdesen.

Elámulok, hogy ez nekem eddig, miért nem jutott az eszembe? Talán azért, mert nincsen segítségem! Anyu, apu dolgozik, férjem még korábban megy be a munkahelyére. Egyikünknél sem szeretik, ha késünk, így kizárásos alapon maradok én, egyedül. Az anya...

- Jó is, hogy megemlíti! Segítene esetleg holnap reggel a gyerekek oviba, bölcsibe vitelében?

- Sajnálom, de nem segíthetek.

- Hát persze! Gondolhattam volna...

- Segítenék, ha maga is átvállalna pár előadást az egyetemen.

- Elegáns válasz. Köszönöm, de inkább kihagyom. Mindegy, megoldom, boldogulni fogok egyedül is. Mármint a gyermekeimmel, nem a maga okos tanítványaival.

- Megsértődött?

- Egy cseppet sem. Mondjuk. Talán... De láthatná, hogy nem vagyok könnyű helyzetben.

- Valóban, ahogyan más édesanya sem, magán kívül. -Erre már nem is reagáltam.- Jöjjön Ágnes, menjünk vissza a nappaliba.

- Tudom, tudom. Ne is mondja, kívül tágasabb.

- Hogy maga mennyire mókás kedvében van ma.

- Nehogy azt higgye!

- Megtanulhatná már, hogy nincsen pótolhatatlan ember. Maga sem az! És itt természetesen nem a családjára gondolok, mert az már más tészta.

- Mit nem mond! De képzelje, jó ideje megtanultam már a leckét. És én is szembesültem azzal, hogy nem vagyok pótolhatatlan. Sőt, továbbmegyek. Azt is megtapasztaltam, hogy milyen érzés, ha már a következő jelölt is megvan a helyemre. Amikor egy "kényszerpihenő" után azt kapom nap, mint nap, hogy az elődöm -aki egyben az utódom is volt arra az időre- mennyivel klasszabb nálam. Ám egyéb korlátok miatt marad a kevésbé gáláns eszköz, nevezetesen a kiutálás, hogy talán majd magamtól váltani fogok. Ezek is egyfajta emberi játszmák, amiket gyűlölök.

- Hol történt ez?

- Annál a marketing cégnél.

- A betegsége után?

- Bingo. De hozzáteszem, hogy ez nem csupán a magáncégeknél járja, hanem az állami szférában ugyanúgy jellemző.

- Tudom. - egy darabig engem nézett és hallgatott. - Kérem, üljön ki a kanapéra, máris jövök.

Kivonultam és várakozón helyet foglaltam a kanapén. A prof ekkor egy másik táskával jött utánam.

- Nyújtsa a karját!

- Melyiket?

- Mindegy nekem, csak jól látható legyen rajta a véna.

- Hohohó! Ne olyan hevesen, Doktor Úr! Mi a terve?

- Maga szerint?

- Amire gondolok, az nem történhet meg, ugyanis már este van! Így túl a legfontosabb étkezéseken, Önnek semmi esélye arra, hogy megszúrjon engem!

- Ne legyen naiv, Ágnes! A teljes vérképtől ez esetben eltekintek, számomra, most a protrombin érték a legfontosabb. Az pedig független az étkezésektől. Nyújtsa már az egyik karját, ne kelljen annyit mondanom! És ne mozgassa, különben nagyon el fogom szúrni!

- Csodás. Szép kilátások. Mikor vett vért utoljára doki? Különben is, mi maga, egy mozgó laboratórium? Ha ezt tudom, többet ide be nem teszem a lábam!

- Ne legyen már így felháborodva! Tudja, ilyen az, amikor segíteni próbálnak az emberen. Egyébként már nagyon régen nem szúrtam vénát, azt mindig az asszisztensem végzi. De amint azt maga is jól láthatja, vele most nem szolgálhatok. Így kénytelen beérni velem. Na, tartsa és még véletlenül se mozgassa, feltéve, ha nem akar vérfürdőt!

- Oké, oké, oké, de műteni csak szokott. Vagy már azt sem?

- A szike az más. Nyissam fel tán szikével? Megoldhatjuk úgyis, de akkor a varrókészletem is be kell hoznom.

- Az is van?

- Természetesen.

- És műtő? Az is van ebben az elátkozott házban?

- Csitt, szúrok!

- Au, ez fájt. Ebbe aztán tényleg beleadott apait-anyait. Jól kitöltötte rajtam a mérgét.

- Korántsem.

- Jól van, Mr. Pszicho. Most, hogy így túl vagyunk a nehezén, árulja el nekem ennyi év után, hogy hol rejtegeti a csontvázakat?

Egy szót sem szólt, rám sem nézett. Megkocogtatta az üvegcsét és kivonult vele a nappaliból. Magamra maradtam. Pár perc múltán visszajött egy újabb táskával a kezében, melyet nagy csattanással ejtett a dohányzó asztal lapjára. Megrázkódtam a bántó hangtól. Ezt a táskát már jól ismertem, valahol gyanítottam, hogy lassan eljön ennek is az ideje...

- Mit csinált vele? Hűtőszekrénybe tette?

- Ne foglalkozzon azzal, most más dolgunk van!

- Ejnye, Drakula bácsi. Remélem egy-két cseppet azért hagyott a tesztre?

- Abbahagyná végre ezt az ostoba viccelődést?

- Sajnálom Professzor Úr, ennyire futja. Mást ilyen kései órákban már ne is várjon tőlem! - azzal mintegy nyomatékosítván mondandómat, szememet a táskára szegeztem.

- Pedig kénytelen lesz mással is előrukkolni, ezelől most nem térhet ki!