Naplórészlet 6.

2012.07.02 13:00

Birok

 

A táska egy halk kattanással kinyílt és már nem volt menekülés. Várakozón tekintettem rá, mintha ezt üzenném a szemeimmel: Csak rajta! Elvégre maga akarta Professzor Úr. Hát tessék, lépjen...

Elmosolyodott, majd a maga megszokott komótosságával lassan kirakta az asztalra a táska rejtett tartalmát. Mikor mindennel végzett, rám kacsintott.

- Ön kezd!

Egy mélyet sóhajtottam és tanácstalan mozdulattal az egyik világos paraszthoz nyúltam. d4

Lépésemre a prof már teszi is a magáét: d5. Ilyenkor szoktam elámulni, hogy az egyébként megfontoltságáról híres doki, milyen gyorsan tud reagálni a sakkban. Ha csak rajta múlna, azt az idegesítő sakkórát is beüzemelné, ám én arról már régen leszoktattam. Még mit ne! Hogy itt ketyegjen a fülemben, miközben elvileg nekem gondolkodnom kellene. Mondom, elvileg, mert gyakorlatban az óra mellett képtelen vagyok rá. Egyszerűen leblokkol már a puszta jelenléte is. A prof nem érti, hogy miért zavar az engem? Állítása szerint ő meg sem hallja.

 

Egyszeriben erőt vett rajtam a nosztalgia. Eszembe jutott ugyanis, amikor évekkel ezelőtt szintén volt egy nagyobb nézeteltérésünk. A vizsgálat, lelki fröccs és a szentbeszéden is túl voltunk már, de egymással valahogy nem boldogultunk. Mennem kellett volna már, én mégis maradtam. A doki is marasztalt, mialatt csakúgy "mennydörgött" a levegő körülöttünk az elfojtott indulatoktól. Megbántott valamivel, mire én visszavágtam. Övön alul sikerült az ütésem, amire a mai napig nem vagyok büszke. Pedig már akkor segítettük egymást, a szó szoros értelmében.

Néztük egymást villámló tekintetekkel és közben hallgattunk. A prof ekkor hirtelen felpattant ültéből és a dolgozójába sietett. Ezzel a bőrtáskával tért vissza.

- Mondja, Ágnes, tud sakkozni?

- Tudok.

- Nocsak? Ki sem néztem volna magából. - újabb ütés - De legalább akkor a tanítás részen átugorhatunk.

- Ne fáradjon, semmi kedvem nincs Önnel sakkozni. Legalábbis most nincs!

- Pedig kénytelen lesz. Honnan tud egyébként játszani?

- A férjem tanított meg rá.

- Derék ember! Egyszer igazán magával hozhatná! Személy szerint csak innen az ablakból láttam, de az is régen volt már.

- Sokat dolgozik. De ma, talán még szerencséje is lesz. Ha emberi időben végzünk, rácsörgök, hogy jöjjön értem.

Ekkor kezdtünk bele a véget nem érő sakkjátszmákba, mintegy a felgyülemlett feszültség levezetéseképpen. Amikor pedig már nagyon elszaladt velünk az idő, a prof a vitrinjébe helyezte a táblát az álló bábukkal, így a félbehagyott partit a következő alkalommal fejeztük be.

Azok voltak csak a boldog "békebeli" idők! Azóta bizony nagyot változott a világ és a mi életünk is. Legfőként az enyém. A betegségből gyorsan felépültem, a kontrollok ritkultak, valami mégis hiányzott. Mostanra kezdem csak felfogni, hogy az a valami, az én régi életem, talán a fiatalságom volt. A gyermekeimet semmi pénzért, semmi áron oda nem adnám, le nem mondanék róluk, bármi probléma, gondom is legyen velük. Soha! De én, ÉN maradtam, mégha kissé idősebb is, és vágyom vissza azokat a napokat, órákat, pillanatokat, amikor igazán felhőtlenül boldog voltam. Lehettem. Mert ma már ez is luxusnak számít! A lányok megszületésével felelősséget vállaltam, mely felelősségvállalás természetszerűleg vonja maga után a gondokat, bajokat. Olyan sehol nincs, hogy gondtalan az élet vagy, ha van is, azt én nem ismerem...

 

Na, tessék! Még csak az imént kezdtünk bele, máris fuccs két parasztomnak és az egyik futómnak. Sejtettem én, hogy így lesz. Ma igazán nem vagyok formában. Nagyon fáradtnak is érzem magam és eleve semmi, de semmi kedvem nem volt ehhez az egész játszmásdihoz. De a profnak aztán magyarázhatok! Ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, azt ezernyi bunkóval sem lehet onnan kiverni.

- Figyeljen oda, különben rajta veszt! - és még az volna a legkevesebb. Ugyan, egy sakkpartit elveszítek. Nagy kaland! Vannak az életben annál sokkalta fontosabb dolgok, mint egy sakkjátszma. Hopp! Már az egyik lovam is oda... - Már akartam kérdezni, hogy mik azok ott a körmein?

- Ezekre gondol? - azzal megkocogtattam körmeimmel a táblát.

- Azokra, igen, de ne kopogjon! Egyrészt, mert zavar, arról nem beszélve, hogy iszonyatosan sérti a fülemet, másrészt pedig elmozdulnak a bábuk.

- Körömdíszek. Nem tetszenek talán?

- Nem is tudom, ilyeneket még nem láttam. A barátnőm is körömmániás, de ő beéri a műkörmökkel. Ilyen izéket ő nem tetet rá a műkörmösével. - éppen a királynőmet kezdte megkörnyékezni - Ezek egyébként házilag készültek?

- Házilag.

- Ez valami új hobbi, vagy micsoda?

- Úgy is nevezhetjük.

- És az írással hogy áll?

Sikerült egy remek lépéssel kiütnöm a futóját. Védelmező bástyám ezúttal jó helyen tartózkodott.

- A fene! - szitkozódott én pedig jót mulattam magamban. Szerintem ő is be látta már, hogy jobban tette volna, ha inkább a játszmára koncentrál, mint az én körmeim után érdeklődik ilyen odaadással.

- Hogy állnék? A szokásos. Írok, írok és ha még nem említettem volna: amikor csak lehetőségem adódik rá, írok.

- Mikor van ideje?

- Ez a dolog nehezebbik része. Ritkán sajnos. Nagyon ritkán!

- Védje magát, mert baja eshet.- Azt hittem, a sakkra gondol. Tévedtem. - Vigyázzon magára! Ha az éjszakáiból vesz el, az sem Önnek, sem a családjának nem használ! A kevés alvástól fáradtabbá válik, amit viszont a munkahelyén nem díjaznak.

- Majd igyekszem odafigyelni rá. - mondtam epésen és egy kurta mozdulattal leütöttem az egyik lovát a királynőmmel.