Naplórészlet 7.

2012.07.04 13:04

Irgalom

 

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Fülig pirulva kértem tőle elnézést, és a táskámhoz szaladtam. Hirtelen fel sem fogtam, hogy nem is az én telefonom cseng. Mire a prof krákogott egyet és beleszólt a sajátjába: Hallo.

Elcsodálkoztam. Nohát! Mégiscsak elérhető "rendelési" idő alatt? Kérdő pillantásokat lövelltem felé, de ő rám sem hederített. Hátat fordított nekem és nemes egyszerűséggel kivonult a nappaliból. Gondolom a dolgozójába mehetett.

Magamra maradtam hát. Én és a nappali. Nem szerettem. Sem ezt a nappalit, sem azt a sok csicsát, ami díszítette. A dolgozószoba természetesen már más! S bár ott ritkábban fordultam meg, ám valahányszor beléptem oda, végtelen nyugalom töltött el. Céltalanul járkáltam fel-alá, míg a prof velem mit sem törődvén, bájosan csevegett a vonal másik végén lévő személlyel. Kis idő múltán az is leesett, hogy a barátnője hívhatta. Remek! Az idő már valóban nagyon későre jár, a prof vége-hosszat nem érő beszélgetésbe elegyedett a párjával, én pedig itt bóklászom ebben az undok nappaliban. És már a torkom is kiszáradt.

Nyűgös lettem, nem tagadom. Nyűgös és fáradt. Odadöcögtem az ablakhoz és a párkányra könyököltem. Alant éppen a Parlament kivilágított épülete látszódott. A sötétségbe burkolózó hegyoldal, a ház rám szakadt csendje, s az éjszakai fények egyfajta melankolikus állapotba ringattak. Egyszerre megszűnt a tér és időérzékem, s a pillanat a gondolat szárnyán valahová messze, egy mára ködössé vált, régi emlékképbe repített engem.

Pedig nem tettem egy lépést sem és még csak távolabb sem kerültem attól a helytől, ahol abban a percben álltam. De mégis! Ott voltam és mégsem, én voltam és mégsem... Csak éppen tizenhárom és fél évvel ezelőtt...

 

Egy decemberi napon, dél környéke lehetett, amikor először jártam erre. Nagyon hideg volt aznap. Az utak korcsolyapályákká váltak az éjszaka során rájuk fagyott hókásától. Amerre csak elláttam, jeges fehérség fogadott. A busz éppen az orrom előtt ment el, így értelmetlen volt sietni. És egyben lehetetlen is. Vártam. Kesztyűs kezeimet egymáshoz csapdostam, miközben türelmetlenül toporogtam az újonnan vásárolt bélelt csizmáimban. Mit sem értek a hideg ellen. Jobbnak láttam fel-alá járkálni, mert úgy éreztem, egyhelyben állva csak megfagyhatok. Egy métert mentem jobbra, majd balra. Aztán kettőt, hármat, végül már nem számoltam. A busz továbbra sem jött. Előresétáltam egy utcát abban a reményben, hogy az majd jobban felmelegít. Tévedtem, és mégis milyen jól tettem!

Az egyik mellékutcán felfelé egy alakot láttam a földön heverni. Mozdulatlan volt. Ahogy csak tudtam odasiettem hozzá. Nem volt könnyű vállalkozás, a szűk, jeges járdán. De végre elértem őt. Arccal előrebukva feküdt hóban, mégis láttam, hogy egy férfi. Elegáns öltözete bepiszkolódott, bokáig érő szövetkabátját néhol sár borította. Lehajoltam hozzá és a hátára fordítottam. Szemei csukva voltak, fiatalsága meghökkentett, igaz, én még nála is jóval fiatalabb lehettem. Szólongattam és közben figyeltem, lélegzik-e, van-e még pulzusa? Szerencsére élt. Kiabálni kezdtem, hátha meghallja valaki. De minden mozdulatlan maradt. Még jobban kétségbeestem. Már éppen az egyik közeli házhoz akartam szaladni, amikor megszólalt egy dallam. Kellemes dallam volt, annak előtte mintha hallottam volna már párszor. Visszahajoltam hozzá és sebtiben áttapogattam a zsebeit. Egy készülék került a kezembe, melynek hideg érintésétől megborzongtam. Egy mobiltelefon! Azelőtt még soha nem láttam egyet sem, főképp nem ilyen közelségből. Talán csak a reklámokban.

- Felvenni! Fel kellene venni! - suttogtam mintegy saját magamnak és kerestem a lehetőségeket az ismeretlen készüléken. Szemem megakadt a zöld gombon, így egy nagyot fohászkodva megnyomtam és fülemhez tartottam. Egy férfi hang szólalt meg a túloldalán. - Te vagy az? - hangja türelmetlenségről árulkodott. - Már fél órája itt kellene lenned! Mi tart ilyen sokáig? Csak azt ne mondd, hogy dugóba keveredtél, mert úgysem hiszem el. Legfőként pedig nem is érdekel. Azonnal gyere ide, mert a konferencia pillanatokon belül elkezdődik!

- Bocsánat, én vagyok az. Akarom mondani, én találtam meg az urat. Itt fekszik, eszméletlenül. Én pedig nem tudok rajta segíteni. Kérem, hívjon ide mentőt. Én nem tudom, hogyan kell ezen a telefonon? Még soha nem kezeltem. A cím... - ekkor az ideges hang félbeszakított - Nincs szükségem a címre, tudom, hol lakik. A mentő perceken belül megérkezik, máris intézkedem! Kérem, addig maradjon mellette! - és már le is tette.

Üveges szemekkel néztem a csodamasinára és olyan tehetetlennek éreztem magam. Hiszen mit tudtam akkor felmutatni? Leérettségiztem, jó, eddig rendben van. És? Tovább? Nincs tovább! Egy titkárnőképző iskola végzésének kellő közepén voltam, mindenféle komolyabb nyelvtudás és tapasztalatok nélkül. Az előttem fekvő férfi pedig annyira más volt, mint én. Ezek szerint tanult ember lehet, bár butaság volt akár az ellenkezőjére gondolni. A tudás és tehetősség csakúgy kiáltott róla. Ha nem lett volna rosszul, már egy konferencián ült volna az ideges társával. Lehet, hogy éppen ő tartotta volna az egyik előadást. Ha nem ájult volna el... Én is késésben voltam, ugyanis egy órával ezelőtt eltévedtem a különféle, számomra idegen utcákon. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya egy fontos feladattal bízott meg. Több dokumentumot kellett elvinnem az egyik elnöknek, akit baleset ért és amiatt nem tudott bemenni az ülésre.

A feladatot bár teljesítettem, azonban még sok teendő várt rám az osztályon. Mégis, ha nem késtem volna el, az elnök lakásának keresésénél, soha nem ismerem meg azt a férfit, akin később én segítettem. Én, egyszerű titkárnő-tanonc, egy érettségivel, csekély nyelvtudással és nulla tapasztalattal a tarsolyomban.

 

A férfiról később megtudtam, hogy harmincéves és angiológus, érsebész. A véletlenek igen furcsa módon kapcsolják össze egyes emberek életét. S míg sokan hálátlanok, mások egy életen át tartó hálával viseltetnek azok iránt, akik egykoron megmentették őket.