Naplórészlet 8.

2012.08.15 20:47

Sakk-matt

 

- Miért olyan fontosak Önnek az emberi kapcsolatok?

Hangja hirtelen ért. Megfordultam, ő ott állt, közvetlenül mögöttem. Ekkor éreztem, hogy most nem térhetek ki. Pedig muszáj volt. Valami belső ösztönzés űzött-hajtott. Még magam sem tudom, hová...?

- Hiszen emberek vagyunk. - válaszoltam kurtán és megkerültem őt. De a prof ezúttal nem hagyta magát.

- Ennyi most nem lesz elég. Maga tele van érzelmekkel. Annyi... Annyi van magában, hogy sokszor úgy érzem, túlcsordul. Nem is tudom.. Hogyan fogalmazhatnék? - tanácstalanság tükröződött a szemeiben. - Sokszor már természetfelettinek mondanám. Mintha meg szeretné váltani a világot, holott maga is jól tudja, hogy azt nem lehet. Képtelenség..

- Doki, doki. Ne menjünk ebbe bele. Most ne. - Kértem és óriási fáradtság vett erőt rajtam. Már éjfél körül járhatott az idő, igazán mennem kellett volna. Dühös is voltam, amiért nem rejtőzhetek el. Előle... Támadásba lendültem. - Mégis mit képzel? Csak mert akkor ott megmentettem, még nem jogosítja fel arra, hogy mindent tudjon rólam. - Láttam, hogy megütközik szavaimon, mégsem hagytam abba. Nem hagytam... - Miért akar ennyire megismerni? Miért?

- Kedves Ágnes - hangja hidegen süvített át a szobán, mint a fagyos téli szél. - Maga jogosít fel, nem én! - leült és zordonan nézett maga elé. A sakktáblára fordította tekintetét, de éreztem, hogy közben már máshol jár. Megsajnáltam. Ismét kegyetlen és igazságtalan voltam vele. - Beleroskadtam a székbe és őt néztem. Vártam. Vártam, hogy megmossa a fejem, hogy kiadja magából a fájdalmat, melyet szavaimmal okoztam. De ő nem szólt. Csak hallgatott. És ez fájt nekem a legjobban. Tudják, hogy olykor a hallgatásnál nincs fájdalmasabb? A csend sokszor többet mond minden szónál, a csend kegyetlenebb a kiabálásnál...

- Ne haragudjon! - kértem, mindhiába. Hosszú-hosszú idő telhetett el, mire halkan megszólalt.

- Ön engedi be az embereket a saját lelkébe és nem az emberek kérnek oda bebocsátást. Ön ad zöld utat mindenkinek. Mi csupán élünk a lehetőséggel. És bevallom, személy szerint örömmel teszek eleget ennek az érdekes utazásnak. Mert elvarázsol. - hátradőlt a kanapén és behunyta a szemét. - Ön mindenről ír, ami éri az életben. Az egész élete egy nyitott könyv mások előtt. Egyszer már beszélgettünk arról, hogy túl közvetlen az emberekkel. Akkoriban megbántottnak érezte magát, mert többen támadták és én úgy próbáltam megvédeni, hogy figyelmeztettem, ne adja ki a lelkét, mert az visszaüt. Hallgatott rám és kis időre bezárkózott. Csak a családtagjai, közvetlen ismerősei és én juthattam be a "szentélyébe". Nem telt bele azonban pár hét és újra kinyílt. Ekkor világosodott meg előttem, hogy Önnek ez az élete. Azóta is támogatom, hogy írjon. Írjon le mindent, ami a szívét nyomja, ami foglalkoztatja. Írjon... - szavai elhalkultak. Mégis egy valamit tudni szerettem volna.

- Zavarja, hogy Önről is írok? - kíváncsian fürkésztem eltakart tekintetét, mire elmosolyodott. Végre kinyitotta a szemét és ekkor újra a régi prof volt. Az én régi "öreg" barátom.

- Kezdetben valóban furcsának találtam, de azóta már megszoktam. Olykor még mulattat is. Különös olvasnom saját magamról, mert olyan hitelesen adja vissza a történéseket, hogy még én is megdöbbenek azon. Igazán ilyennek talál? De úgyis feltehetném a kérdést, hogy igazán ilyen volnék? - Felnevetett. - Ne aggódjon, Ágnes! És soha ne hagyja abba. Mert más nem számít. Higgye el nekem, más nem számít...