Naplórészlet 9.

2012.09.01 08:24

Vajon...

 

- Késő van.

Bólintottam. – Egyetértek.

- És még annyi mindent nem beszéltünk meg…

- Ez általában így szokott lenni. Ad egy időpontot, én megjelenek, Ön megvizsgál, picit "megmossa a fejem", még kevesebbet lelkizünk, aztán ki-ki megy a saját dolgára. De leginkább én, haza.

- No, no! A sakkról megfeledkezett.

- Azt is szoktunk játszani, de csak ha kedve van hozzá. Nekem mondjuk egyre kevesebb.

- Mostanában…

- Igen.

- Régen még…

- Régen más volt. Akkor még hagyott nyerni.

Nagyot nevetett. – Hát, ha csak az kell, én rajtam nem fog múlni. De… ugye tudja, hogy az nem az igazi?

- Tudom. De maga okos. És profi játékos. Én meg…

- Jól hallom, hogy újfent önbizalom problémákkal küzd?

- Ugyan, hiszen erről szól az életem.

- Ez nem igaz! Ne hagyja! Ismerem már olyannyira, hogy tudjam, nem vesztes típus. Csak néha ledöntik lábáról az akadályok, ahelyett, hogy az fordítva történne és inkább erősítenék. Ezerszer megmondtam már Ágnes, fordítsa mindet a saját javára!

- Nem ellenkezek. Maga úgyis jobban tudja.

- Maga, Ön… Kezd számomra egyre kényesebbé és idegesítővé válni ez a megszólítási forma. Mégsem szólhatok, hiszen…

- …Ön a férfi. – mosolyogtam. – Azt hittem, ezen már rég túl vagyunk.

- Maga igen, én kevésbé. Kissé nevetségesnek találom. Bár már nem is kissé…

- Csak azt mondja meg nekem, hogy miért okoz ez gondot?

- Inkább maga árulja el, hogy miért ne tegeződjünk?

- Mert maga…

Ismét nevetett. – Így nem lehet! Maga folyton kinevet engem! Pedig én időközben felnőttem, ha nem vette volna észre.. Igaz, azelőtt sem voltam épp gyermek. Mégis mindig nevetett rajtam és kimondva, kimondatlanul is éreztem, hogy gyerekként kezel. Mert maga..

- Na, folytassa, ne hagyja abba, ha már belekezdett. Mi vagyok én?

- Nézze… Nehezemre esik megfogalmazni.. – Még nagyobbat nevetett. – Ha nem fejezi be, én…

- Igen?

- Nem mondom el az okot.

- Hallgatok, mint a sír, ígérem!

Mély levegőt vettem és úgy löktem felé a szavakat, szinte egy szuszra, mintha valamiféle nyomasztó súlytól szeretnék megszabadulni.

- Maga túl sok nekem. - Most meg olyan képet vágott, hogy nekem támadt nevethetnékem. Mégsem tudtam még csak mosolyogni sem rajta. - Igen, ez a színtiszta igazság. Ott feküdt előttem a hóban, előkelő, márkás ruhában. Elegánsan, hiába volt magánkívül és a kabátját beborító sár ellenére is ápoltan, méltóságteljesen. Én pedig a kis titkárnő-tanonc azt sem tudtam, hogy mit csináljak? Ha az a véletlen telefonhívás nem jött volna, én...

- Megoldotta volna máshogy. - fejezte be a mondatomat. - Én hiszek Önben és tudom, hogy okos lány. És ha akkor kétségbe is volt esve, biztosan tudom, hogy talált volna egy másik megoldást. Csupán szerencséje volt. - itt kis szünetet tartott, úgy nézett mélyen a szemembe, azzal az utánozhatatlan, átható pillantásával. - Ahogyan nekem is....

Legyintettem, hiszen mindez már a múlté. - Ami volt, elmúlt.

- Ezért nem értem, hogy ennyi év után, miért nem tudunk igaz barátokként beszélgetni egymással?

- Hiszen barátok vagyunk. - tűnődtem el.

- Azok, de lássa be, így mégis más. Maga továbbra is tartja a három lépés távolságot, nekem pedig a ragozás sokszor nehezemre esik, bevallom. És nem értem.

- Pedig nem tudom máshogy megfogalmazni. Maga jóval több, mint én. Mind tudásban, mind emberségben, mind... - körülnéztem a pazar bútorok közt. - vagyonban. Más világ az Öné, és más az enyém.

- Ez még nem jelenti azt, hogy valóban barátokként beszélgessünk. Valami még visszatartja, pedig én úgy gondolom, hogy az eltelt idő alatt bizonyítottam. Mindig ott álltam Ön mellett a bajban. Viselkedhettem volna másként is. Az, hogy akkor és ott segített rajtam, még nem törvényszerű, hogy a jövőben is látjuk még egymást. Persze, a hálámat mindenképpen kifejeztem volna Ön felé, amint magamhoz térek, de... ez még nem egyenes arányú következménye annak, hogy később barátokká váljunk.

- Mégis valahogy úgy történt. Mármint az ellenkezője, erről talán már meg is feledkezett?

Csak nézett rám értetlenül, mire kénytelen voltam elmosolyodni.

- Úgy ám. Másnap otthon kaptam egy telefonhívást. Ön volt a vonalban és megköszönte a segítségemet. Én zavartan csupán annyit mondtam, hogy szóra sem érdemes, ezt bárki megtette volna magáért. Azzal elköszöntünk egymástól és...

- Ki-ki ment a saját dolgára. Igaza van Ágnes, így volt.

- Tehát annak a véletlen találkozásnak nem is lett volna folytatása, ha én nem hívom fel Önt. - itt elszorult a torkom, ahogy felidéztem a múltat. - Mert pár hónap múlva én feküdtem Ön előtt...

- ... élet és halál között. - fejezte be ismét a gondolatot.