Naplórészlet 1.

2012.06.21 21:21

Kedves Doktor Úr!

 

Amikor utoljára találkoztunk, nagy örömmel nyugtázta a Szofika fejlődésében bekövetkezett változásokat. Ám engem nézve már kevésbé volt elégedett. Megjegyzem, hogy ezzel nincs egyedül. Hirtelen talán csak egy kezemen tudnám összeszámolni, hogy hányan is vannak mostanában megelégedve velem. (Természetesen a közvetlen családtagjaimat beleértve és a kör így be is zárult.) Kérte, hogy beszéljek magamról, hiszen jó pár hónap telt el, mióta nem találkoztunk. Megváltozott az életritmusom, ahogyan Szofikának is. Vajon hogyan "vészeltük át" ezen változásokat, hogyan sikerült alkalmazkodnunk az új napirendünkhöz? Segítettek-e nekünk vagy teljesen magunkra maradva kellett neki vágnunk az egymást érő holnapoknak? Nem tagadom, én ezen érdeklődő kérése elől egy kurta válasszal kitértem. Ön mégis elfogadta, amit utólag is hálásan köszönök. Tény, hogy nem vagyok mostanában jó passzban. Ugyan, ki mondhatja el magáról? Az biztosan boldog ember lehet. Én is boldog vagyok, csak másképpen. Boldog vagyok, mert van két gyönyörű gyermekem, akikért valóban érdemes minden nap felkelni. Számukra én vagyok a védőbástya.

És, hogy engem ki véd meg? Engedje meg, hogy ennél a pontnál legyintsek egyet. (Megtörtént.) Nem vagyok naiv és sajnos már gyermek sem. Mégis úgy kezelnek engem, olyan hangot engednek meg velem szemben, amit egy egyenrangú félnek nem tennének. Mert nem tartanak engem egyenrangúnak magukkal... Lelki szemeim előtt már látom, ahogyan előredől abban a kényelmes bőrből készült karosszékében és mélyen a szemembe néz, miközben ezt kérdezi tőlem: Kikkel nem egyenrangú, Ágnes? (Itt ismét legyintek.) Hagyjuk! - Erre Ön visszadől a karosszékben, jobb lábát keresztezi a ballal (mindig a jobb láb, soha sem a bal) és ujjait egymásnak feszíti. - Rendben. Kérdezek mást.

 

(...)