Naplórészletek 17-20.

2012.09.23 17:59

A beteg

- Szemtelen kis fruska. - gondolta, miközben leállította a motort. - Nem gondolhatja komolyan, hogy az egész osztály körülötte fog forogni! Tegnap délután is az osztályértekezleten szinte csak róla volt szó. Ugyan stagnál az állapota, de ez a stagnálás az előzmények tekintetében jó hír. Viszont nagyon nehéz vele az együttműködés! Mária számára is roppant fárasztó, ahogy az a fiatal lány viselkedik és elzárkózik előlük. Tény, hogy nagyon sokat panaszkodik rá az adjunktus, és igazából ez már számára is terhessé vált. Megvan neki a maga gondja, elvégre egy teljes belgyógyászati osztályt kell igazgatnia! Nem akadhat fent pusztán egy betegnél. Az élet nem állhat meg miatta... - fáradtnak érezte magát. Bár este 7 óra volt, a nap még magasan járt az égen. Milyen csalóka is a nyár! A világ ilyenkor tele van energiával, az emberek sokkalta mosolygósabbak és energikusabbak. A fiatalok csakúgy tobzódnak a csupa kellemes élményekben. Ismerkednek, flörtölnek, táncolnak, szórakoznak és élvezik az életet. És ez így van rendjén. Azonban ha hiba csúszik abba a bizonyos gépezetbe, mindez nagyon könnyen semmissé válhat. És ez már egyáltalán nincs rendjén! Egy fiatal ember éljen, tegye a dolgát, tanuljon, vagy dolgozzon, esetleg alapítson családot. Töltse értelmesen az életét, ne pedig a kórházban..

A kórház területe kiürült, a látogatók már rég elbúcsúztak hozzátartozóiktól. Az ablakon beáramló kellemes nyár esti fuvallat jóleső érzéssel töltötte el. Kissé fel is frissült tőle. Az emberek ilyenkor tele vannak energiával... Ám ő ezekben a percekben mégis kimerültnek érezte magát. Hiába, nehéz nap és összességében nehéz hét állt mögötte, amit Ágnes egyáltalán nem könnyített meg. Persze, nem is az a dolga. Az ő dolga csupán annyi, hogy feküdjön. Feküdjön és várjon. A többi pedig rájuk orvosokra és a természetre van bízva. De Ágnes nem bízik bennünk. Érzi, látja rajta. Csaba ugyan igyekszik a kedvében járni, felvidítani, azonban a beteg egyre lejjebb csúszik a depresszióban. "Kevert szorongásos és depressziós zavar" Ez volt a pszichológus diagnózisa.

Nehezen vallotta be még önmaga előtt is, de sajnálata és féltette is a lányt. Ám tudta, hogy mindez nem látszódhat rajta, mert akkor az még lejjebb taszíthatná őt a mélybe, ahonnan már nincs visszaút. - Szemtelen kis fruska. - gondolta és egy halovány mosoly suhant át az arcán. - Hogy miket meg nem enged magának. Csakúgy ontotta rá a szemtelenebbnél szemtelenebb mondatokat. Amikor például először találkozott vele a nagy viziten és észrevette a beszédén, hogy lassúbb az átlagnál. Erre akkor rá is kérdezett nála: - Maga mindig ilyen lassan beszél? Mire szikrázó szemekkel fordult felé és úgy vetette oda neki: - Miért, talán zavarja a doktor urat?

Vagy amikor a lábát vizsgálta: - Ne szorítsa már annyira kérem, fáj az anélkül is! - és amikor a rugalmas pólyát tekerte rá, mintegy szemléltetésképpen az ifijú orvostanhallgatók előtt: - Ez nagyon szoros, teljesen elszorítja a lábam. Arról nem is beszélve, hogy nagyon fáj! - Hallatlan! Mégis mit képzel magáról ez a lány? Még a végén ő fog neki dirigálni és megmondani, hogy mint s hogyan lesz eztán! Nem hagyhatja, hogy ő diktáljon! Nem... - Kiszállt a kocsiból és megindult a III. bel. felé. - Nem hagyhatja, hogy meghaljon!


 

A férfi osztály folyosójáról éppen kilépett az éjszakás nővér. Kedves, tiszta tekintetű, jól megtermett asszonyság volt. Amikor megpillantotta őt, nem titkolt döbbenet suhant át arcán. Hirtelen nem is tudott mit szólni, csak álltak néhány másodpercig és úgy vizslatták egymást. Végül a professzor veszítette el a türelmét .

- Csilla fél órán belül kezdem a vizitet, addig készüljön el azzal, amit éppen csinál. - végigmérte a máris túlhajszolt, éjszakai műszakját éppen megkezdő nővért. - Bármi legyen is az. - fűzte hozzá, majd hátat fordított neki és a második emelet felé vette az irányt.

- Professzor úr! - szólt utána halkan az éjszakás nővér. - Ön ügyel ma éjjel?

- Igen, én. Miért, talán problémát okoz ez Önnek? - a professzor hangja élesen vágott a kiürült folyosó csendjébe. Távolról hallatszott csupán egy beteg fájdalmas nyögdécselése. "Miért, talán zavarja a doktor urat...?" Csattant fel újra emlékezetében az ismerős mondat. Mintha saját magát hallotta volna viszont.

- Nem, nem! Csak... - a nővér elnyelte a mondat végét. Hiszen hogyan is közölhetné a Professzor Úrra, hogy igencsak meglepődött? Elvégre köztudott volt, hogy a prof már hosszú évek óta nem vállalt éjszakai ügyeletet...

- Na, akkor végezze a dolgát, fél óra múlva pedig kezdünk! Egyébként is, mit keres maga a férfi osztályon? Bár évek óta nem ügyelek éjszakánként, azt jól tudom, hogy maga a nőosztály betegeihez van beosztva.

- Én, csak...

- Mindegy, menjen! Nem érek rá magával órákig cseverészni. - részéről lezártnak tekintette a beszélgetést. Megfordult és a nőosztály felé vette a lépteit.

Csilla még egy ideig fejcsóválva nézett utána, majd fáradtan felsóhajtott és követte őt.

 

A betegek még ébren voltak, csupán az ablak melletti ágyon fekvő fiatal lány aludt mélyen. A többiek egyik pillanatról a másikra halkultak el, ahogy meglátták a professzort. "Na de még ilyet! A professzor itt a kórházban, ilyen későn..." Tudomást sem vett döbbenetükről. Feléjük biccentett és megállt az alvó alak mellett. A beteg pár napja nagyon aluszékony lett a nyugtató piruláktól, napjának nagy részét átaludta. Amikor pedig fent volt, reményvesztetten bámult ki az ablakon. Rossz volt őt nézni, ahogy ilyen fiatalon valamely megfoghatatlan szomorúság, beletörődés tükröződött szemeiből. Az orvos úgy gondolta, hogy ebbe nem lehet beletörődni! Mert harcolni kell! Csak még azt nem tudta pontosan, hogyan is kezdjen hozzá a lány "kiképzéséhez"?

Nézte, ahogy halkan veszi a levegőt. Néha még álmában is felnyögött, amikor az egyik nagyobb vérrög bántóan reagált a légzésére. Az orvos tisztában volt azzal, hogy a betegnek éjjel-nappal fájdalmai voltak a tüdejében keringő rögöktől.Megfogta a lány bal kezét. Finom, kecses kéz volt, látszott rajta, hogy még nem sokat dolgoztak vele. Ujjai a csuklójára vándoroltak, ránézett az órájára és számolni kezdett. Ezek a mozdulatok már réges régen belévésődtek az elmúlt évtizedek során. A pulzusszám nagyon alacsony volt, amin egyáltalán nem csodálkozott a lány jelenlegi állapotára és eleve alacsony vérnyomására tekintettel. Odalépett az ablakhoz és kitárta, ahogy csak tudta.

Ekkor egy halk dallamra lett figyelmes, mely közvetlenül a lány mellől csendült fel. Hallgatózott még egy darabig, mire észrevette, hogy az éjjeli szekrény felső fiókjából szűrődik ki. Kihúzta a fiókot és kiemelt belőle egy pink színű mobiltelefont. Megnyomta a zöld gombot, majd a füléhez emelte a készüléket.

- Hallo, Ágnes? Nem zavarom? Nincs még késő?

- Hallo, nem tudom most Önnek adni a beteget, mert mélyen alszik.

- Bocsánat. Igen? Még fél nyolc sincs..

- Az meglehet, de attól Ágnes még alszik. És ha kérhetném, ma már ne is zavarja. Holnap hívja vissza őt!

- Rendben, de ha nem haragszik, mégis kihez van szerencsém?

- Az osztályvezető főorvos vagyok.

- Ó, professzor úr, de örülök, hogy így összejöttünk! Lenne is pár kérdésem, ha nem lenne alkalmatlan..
- Most a legalkalmatlanabb kérem, nem érek rá!

- Akkor csak egy kérdés erejéig, ha megtenné és elárulná nekem, hogy mit lehet tudni a thromboembolia kiváltó okáról?

- Már ne is haragudjon, de kivel beszélek?

- Jaj, elnézést, be sem mutatkoztam. Bocsánat, mi már személyesen is találkoztunk a hét elején, az Ön irodájában. Kollégák vagyunk...

- Akkor sem érek rá. - a professzor hangja türelmetlenül csattogott a telefonban, a betegek még a lélegzetüket is visszatartották. A kórterem levegője megtelt feszültséggel, melyet szinte vágni lehetett volna. Mindeközben a beteg végig aludt.. - De ha nagyon akarja tudni, véleményünk szerint az antibébi tabletta volt a kiváltó ok.

- Értem. - a vonal túlsó felén csend állt be. - Köszönöm, hogy megosztotta velem. Még, esetleg, ha megtenné, hogy átadja Ágnesnek...

- De kérem, nem vagyok telefonközpontos! Már megmondtam, hívja holnap a beteget, akkor személyesen is közölheti vele, azt amit szeretne. Viszonthallásra! - azzal letette a telefont és egy hangos koppanással visszahelyezte a fiókba.

A lány ekkor megmozdult és lassan felnyitotta alvástól elnehezült szemeit. Egy ideig kifejezéstelenül nézte az ágya mellett álló alakot, majd miután kezdett kitisztulni a tudata, egyre nagyobb csodálkozás és zavartság ült ki arcára.

- Professzor úr? Maga ilyenkor, itt? Hát ekkora a baj....?

 

Tisztelet

A professzor elmosolyodott.

- Nyugodjon meg Ágnes, azért annyira nincs nagy baj, hogy "leprofesszorozzon" engem.

A lány értetlenül nézett rá.

- Talán nem vette észre, de ez idáig maga szimplán Doktor Úrnak hívott engem. No, nem mintha valamit számított volna, de lássuk be, mégiscsak óriási változás.

- Észre sem vettem. - tűnődött el a lány. - Ki keresett telefonon?

- A jó barátja. - válaszolta az orvos némi gúnnyal a hangjában. - De nyugodjon meg, ma már nem fogja Önt zavarni.

- Egyáltalán nem zavar. Ha felhívnak engem, az legalább kizökkent kicsit a mélabúmból.
- Hát mélabús?

- Nem látszik?

- De. - hagyta rá kurtán a professzor.

- Közelebb hajolna? Én még a fejemet sem emelhetem meg...

- Természetesen. - a professzor egészen közel hajolt a lányhoz, hogy hallja őt.

- Félek. Tudja? - az orvos bólintott.

- Higgye el, mi mindent megteszünk a felépüléséért!

- Magának elhiszem...

- Nocsak, mi történt? - a férfi felhúzta a szemöldökét. - Kezdek valóban aggódni. Biztosan jól érzi magát?

- Nem értem, miért ne hihetnék magának?

- Ágnes, az eddigi, hogy is mondjam, "érintkezéseink" alapján, nem is mertem ezt feltételezni magáról.

- Sajnálom. Egyébként válaszolva a kérdésére, igen, jól érzem magam. Tegnap éjjel nagyon rosszul voltam, de mára jobban lettem. Talán mégis hatnak a gyógyszerek... - itt elcsuklott a hangja. Az orvos figyelmét azonban nem kerülte el. Ahogyan általában semmi sem kerülte el a figyelmét.

- Mi a gond, mi nyomasztja?

A lány ismét közelebb intette magához és félig sírva suttogta neki.

- Félek, hogy nem fogok meggyógyulni, ha nem kapok antibiotikumot.

- Már miért kapna? Nem értem! - csattant fel az orvos hangja.

- Azt szokás adni tüdő- és mellhártyagyulladás esetén, nem igaz?

- De. - a professzor szúrós tekintettel nézett rá egy darabig, majd minden egyes szót hangsúlyozva szólalt meg. - Miből gondolja, hogy tüdő- és mellhártyagyulladása van Önnek?

- Miből gondolom? Micsoda kérdés ez már megint? - a lány szeme villámokat szórt. - Mintha nem tudná, hogy azzal kezeltek otthon hetekig..

Az orvos eltanácstalanodott. Semmit nem tud, ez még sincs így rendjén.

- És kitől tudta meg, hogy nem kap antibiotikumot? - de ahogy kiejtette a kérdést a száján, már tudta is rá a pontos választ. - Csaba! Hát persze, tudhattam volna!

A lány némán nézte őt, nem szólt.

- Ne is törődjön vele, maga csak azzal foglalkozzon, hogy pihen, a többit pedig bízza ránk!

- Van más választásom? - a beteg beletörődéssel vegyes szomorúsággal mondta mintegy magának.

- Tegnap az a pap..

- Milyen pap?

- Azt hiszem katolikus. Látja, nem is kérdeztem meg tőle...

- Hol volt?

- Nagyjából ott állt, ahol most Ön, vagy pár centiméterrel arrébb..

- Ne azt mondja, hanem azt, hogy ki hívta ide? - a professzor hangja ismét vagdosta a levegőt.

- Nem tudom, én biztosan nem. Igazából nem zavart, jól elbeszélgettünk egymással.

- Nem úgy, mint mi.

- Már nekünk is egész jól megy. Elvégre, ha nem tévedek, legalább negyedórája áll az ágyam mellett..

 

Az orvos szemében ekkor egyértelműen felvillant előttem, amit pár perccel ezelőtt ő is érzett részemről.

 

A tisztelet.

 

Szabadság...

A kórházi élethez, ha nehezen is, de hozzászoktam. Nem volt más dolgom a fekvésen kívül, viszont ez volt számomra a legkeményebb feladat, melyet az élet valaha is rám mért. De megtettem. Önmagamért. Mert élni kell! Az idő nagyon lassan vánszorgott, hiába kívántam a sietését, nem hallgatott rám. Az orvosok pedig végül elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Vagyis, akkor voltam. Bár mindvégig megingathatatlan véleményük volt, hogy én egy makacs, önfejű és öntörvényű lány vagyok, aki nem tűri a mások irányítását. Ez csupán részben volt igaz, de rájuk hagytam. Alkalmazkodtak hozzám és egy idő után rájöttek, hogy "kezelhető" vagyok. Öntörvényű bár, de kezelhető. Csak éppen meg kell engem ismerni ahhoz, hogy boldogulni tudjanak velem.

A III. Bel-en nagyon sok beteg ember fordult meg. Volt, aki gyógyultan távozott és volt olyan is, akit lepellel letakarva vittek el. Közvetlen mellőlem. Nyomorult érzés volt haldokló, szenvedő, idős emberek között feküdni, mikor szívem szerint kiszaladtam volna a kórteremből, csak ki onnan, el a kórházból, minél messzebbre. De nem mozdulhattam. Amíg a többi járóbeteg kimehetett a folyosóra, nekem végig kellett hallgatnom, ahogyan egy idős leukémiás nénitől csontvelőt vesz a professzor úr. Nem folytatom...

Aztán egy szép napon engedélyt kaptam a felülésre. Az volt az én napom! Ugyan, csak azt engedték meg nekem, hogy kiüljek és utána vissza kellett volna feküdnöm. Ezt azonban már nem tettem meg és innentől nem volt megállás. Felálltam. Én végre.. álltam! És nagyon jó érzés volt. Újraéledtem. Nem is, inkább újjászülettem. Igen, ahogy felkeltem abból az ágyból, már másik ember kelt fel helyettem. Bár ugyanaz, aki előtte volt -legalábbis testben-, lélekben mégis más. És ahogy megtettem az első lépésimet, ugyanazokon a gyenge lábakon, mégis más ember indult el.

Felkészítettek rá, miszerint a hosszú hetek fekvése után lehetséges, hogy újra kell tanulnom járni. Legalábbis kezdetben. Erre végül nem volt szükség, mert azok az "öreg csontok" jól tudták, hogy mi a dolguk. Nem hagytak cserben. Egyre előrébb és előrébb vittek utamon. Eleinte csupán a kórteremben, majd ki a folyosón, végül a kórházat elhagyva az életben. És azok a gyenge lábak mind erősebb és erősebbek lettek. Az orvosok bármennyire is szerettek volna, már nem tudtak "marasztalni". Nem kívántam tovább a "vendégszeretetüket" élvezni, nekem onnan mennem kellett, egy nappal sem bírtam volna ki ott tovább...

Felhőtlenül boldog voltam, még soha nem örültem semminek ennyire. Úgy éreztem, végre megszabadultam rabságomtól, mely hetekig magába zárt. Valóban, az eltelt idő alatt szinte csak „vegetáltam” kórházi ágyamban. Már nem is reméltem, hogy valaha onnan kiszabadulhatok. Legalábbis akkor úgy éreztem.

De mikor újra a mentőben voltam és végre ülhettem is benne -nem csak fekhettem-, én igazán és nagyon boldog voltam. Az otthonomban pedig újra el kezdtem „élni”, a szó szoros értelmében. Már örültem a mának, vártam a holnapot és nagyon mélyre temettem magamban a múltat.

 

Aztán két hét múlva újra belém csapott a villám...

 

Beteg neve: H. Ágnes

Felvéve: 2000. 07. 21.

Szakmai anamnézis: A fiatal nőbeteget perfúziós tüdőscintigráfiával igazolt kétoldali, jobb dominanciájú multiplex subsegmentalis tüdő embolizáció miatt vesszük át intézetünk III. Bel. osztályáról.
Jelen panaszok: Néhány napja jobb oldalon a tüdő felett ismét hóropogásszerű érzete volt, illetve szörcsölést hallott. MRTG. volt, majd tüdő scinti történt a Péterfy Kórházban, ahol multiplex microembolizátiót találtak, így az oxyológiai osztályra került. Mély belégzésben nyilalló fájdalmat érez jobb oldalon, orrvérzés nem volt. Lábai nem dagadnak. Láza nem volt. Gyógyszerek: Aspirin, Syncumar.

AV Doppler vizsgálata: A vena femoralis jelenleg is kitöltött. Nem comprimálható. A vena széli részén vékony áramlás látható. A Hunter csatornában sem comprimálható vena. A vena popliteában jó vénás áramlás.