Ne azt nézd!
Halovány arcocska könnyei szétfolynak,
mint barázdák közt kúszik,
el nem apad a patak.
Fájdalom a lelke, mert fájdalom az élet.
S boldog naivsága, mára mind csak a múlté lett.
Lám ő volna tényleg, a szeretet büszke atyja?
Míg szülötteit lopva a földbe eltapossa.
Sajgó sebeiken a fullasztó plakátok,
mit letépni nem tudnak, olyan az, mint egy átok.
Eltaszítja őket, szinte meg is tagadja.
És így, ha már nem látja, a sírást nem is hallja.
Ne azt nézd…
Mit dölyffel a szemed elé kitár,
mert a panoráma megett a pusztaság oly sivár.
Minták közt a féreg, úgy kidülleszti mellét,
de nem vállalja többé a szeretet nagy terhét.
Hazugsággal tömi tele a nagyvilágot,
valótlan „díszhegyek”, melyet senki még nem látott.
Két leány a világ, már arcomat viselik,
míg szívük a szívemmel csordultig meg is telik.
Védelmezem őket, csak őértük lélegzem,
hogy felettük ne a bú győzedelmeskedjen.
S ha nem hiszed, hát nézz rá, de nem ám úgy kevélyen!
Pillants a szemébe, most nézzél bele mélyen!
Zokog az a kislány, s én csitítom őt, némán.
Bíz’ nehéz súllyal nyugszik a Galád, gyönge vállán.
Meghalt minden jóság, mit eddig hitt felőle.
S kérdem én: Hallgassak?
De csitt! Többet egy szót se…
Budafok, 2017. május 16.