Ne sírj!

2013.01.04 14:59
Pontban éjfélkor született. 1932. április 27-én. Mi akkor nem voltunk vele, mert még nem is éltünk. Vele volt viszont az édesanyja, aki oly nagyon várta már az érkezését. És ő el is jött. Ide, pontosan erre a Földre. Aranyos kislánynak képzelem, mert aranyosnak, kedvesnek ismertem meg jó pár évtizeddel később. Cserfes, bőbeszédű, életvidám néninek, akinek hatalmas szíve volt. És mi ettől a kedves, idős nénitől búcsúztunk el ma. Talán örökre. De talán sohasem, hiszen a szívünkben őrizzük emlékét, amíg csak élünk.
A végső búcsú előtt még elmentünk a lakására, elidőztünk a bútorai, holmijai között és valahogy mindig, mindenhol őt kerestük. Én láttam magam előtt, ahogyan kis mamuszkáiban, a sebtiben hátára dobott, saját kezeivel kötött mellényében siet elénk. Még a legnagyobb fagyban is ott várt minket a kapuban. Reszketőn, fázósan, de tele szeretettel, mert minket szeretett a világon a legjobban. Mi voltunk számára a legfontosabbak. Töretlenül jött és nyitotta könnyedén azt a nehéz ódon fakaput, melyet én magam is alig tudok megmozdítani. Ma újra fájt az élet, fájt minden, ami csak reá emlékeztetett minket. Mert úgy érezzük, még élhetett volna, még velünk lehetett volna! Ez ellen azonban már nem tehetünk. Egyet tehetünk csupán, hogy tisztességesen elköszönjünk tőle és végső útján elkísérjük őt. Mi. A család, a barátok és a szomszédai. Mert ma délelőtt mindannyian ott voltunk és összegyűltünk, hogy végső tiszteletünket rójuk le előtte.
Nem volt könnyű élete. Emlékszem, hányszor mesélt a nehézségekről, arról, hogyan élt, mikor megszülettek a fiai. Elmesélte, hogy elsőszülött fia után ismét teherbe esett. A babát azonban nem tarthatta meg, mert élete párja a nagypapa, kötelező sorkatonai szolgálatát töltötte, így segítségre csupán nevelőanyjától számíthatott. (Az édesanyját még kisgyermekkorában magához szólította az Úr.) Nagyi tehát úgy érezte, munkája mellett nehezen boldogulna két aprócska gyermekkel. Mert akkoriban sem GYED, de még GYES sem volt. A gyermekeket születésük után hat héttel bölcsödékbe vagy a nagyszülőkhöz adták. Kinek mire volt lehetősége. Nagyi mindkét utat kipróbálta a fiainál. Elsőszülött fiát bölcsödébe adta, míg másodszülöttét nevelőanyja gondjaira bízta. A méhében megfogant leánygyermeket azonban elvetette, mert nem volt más választása. És az a nagy szegénység sem segített nehéz helyzetén. Én tudom, hogy egész életében bánta tettét. Biztos volt abban, hogy kislány lett volna, mert annyira más volt, mint két fia. Nagyon kívánós volt vele, várandóssága idején. Folyton csak tejet ivott volna. A fiaival viszont egyáltalán nem volt kívánós.
Fájt neki. Éreztem, láttam rajta, valahányszor arról a magzatról mesélt nekem.
Aztán az élet vett el tőle egy gyermeket. Ő pedig úgy gondolta, hogy vetélését büntetésnek szánta az Úr. Mosónőként dolgozott és egy éjjel elment a baba. Több napig szenvedett, mert orvoshoz már akkoriban sem szívesen ment. Ha nagypapa egyszer csak nem áll a sarkára és viszi el őt a kórházba, nem élte volna meg a másnapot. A műtétet követően az orvos is csak annyit mondott neki, hogy nem lesz már több gyermeke….
Hosszú volt az út, melyet életében megtett. És a sírhoz vezető út is hosszú volt. Nagyon sokáig tartott, amíg a díszes és minden oldalán ablakos fekete autót követtük. Az úton sok minden jutott eszembe. Többek között az, hogy kislánykoromban igen élénk fantáziával rendelkeztem. És valahányszor a temetőben jártam szüleimmel, úgy képzeltem, hogy a sírokban nyugvók szellemei ilyenkor mind sorfalat állnak és mélyen lehajtott fejjel tisztelegnek a gyászmenet előtt. Szinte már láttam is őket „lelki” szemeimmel. Mert akkor még nagyon élénk volt a fantáziám… Mára felnőttem és felnőtt fejjel nem láttam mást, mint sírköveket, fejfákat, borostyánnal benőtt sírokat. Ahogyan pedig az előttem araszoló autóra néztem, nem láttam mást, csak a fehér urnát. Most nem volt semmiféle mamusz, sem sebtiben felkapott saját kezei által kötött mellény… Nem volt semmi más csak a bántóan fehér urna és az a fekete autó.
Amíg követtem őt, eszembe jutott, hogy két évvel ezelőtt megtanított horgolni. Nem ment könnyen, mert eleinte nem értettem a lépéseket. De aztán ráéreztem az ízére és ha bár ügyetlenül, imitt-amott hibákat vétve, de horgolni kezdtem. Azt, amit éppen kigondoltam vagy inkább, ahogyan sikeredett. Mert a horgolótű nem arra kanyarodott, amerre én szerettem volna. Ahogyan a nagyi csinálta… Mert ő olyan szépen horgolt. Eltelt azóta két év. Istenem, hogy megy az idő! Nem is megy, inkább szalad… rohan… Én pedig még azt a kevés tudást is elfelejtettem, amit nagyitól tanultam. Én… elfelejtettem horgolni… És már lehetőségem sincs arra, hogy megkérjem őt… hogy megkérjem, tanítson engem… horgolni vagy sütni. Bejglit. Mert nyakunkon a karácsony, de ez a karácsony már nem lesz olyan, mint a többi. Mert ő idén nem lesz velünk. Többé már nem ünnepeljük együtt a karácsonyt.
Mindig olyan finom karácsonyi süteményeket sütött. Diós, mákos, kevert ízesítésű bejgliket. Én nem tudok olyat sütni. És egyáltalán semmilyen bejglit nem tudok sütni. Ezt.. ezt sem tanultam meg tőle…
Sírtam. Nagyon sírtam. Végül is mást nem is vártam magamtól. És nagyon fájt, amikor megláttam az urnát. Mindazt, ami maradt belőle. Milyen érdekes is a szív! Sokszor hallgat. Igen, úgy érzem, hogy a szív néha sok mindent elhallgat. Talán észre sem vesszük, csak amikor végre megszólal. És amikor megnyílik, akkor megindul a könny is. És nagyon fáj. Mert akkor tudjuk csak meg, hogy valaki mit jelentett nekünk, amikor már nem lehet köztünk, velünk. Amikor már mi sem lehetünk ővele… Akkor üvölt csak igazán a szív és sírja el minden kínját-bánatát, a könnyeken keresztül. Mindhiába. Mert akkor már hiába… És lassanként újra elcsitul, amikor felfogja, hogy nincs tovább. Az életnek tovább kell mennie még nélküle is. Mi pedig tovább élünk a hiányával, azzal az ürességgel, melyet maga mögött hagyott. És édes emlékével, mely szintén örökre velünk marad. Bennünk, az elcsituló szívünkben.
Arra is emlékszem, hogy amikor második kislányomat, Szofikát vártam, Bella valamilyen csínytevésével nagyon megbántott engem. Éppen utána mentünk látogatóba nagyihoz és nagyon fájt, ahogy kislányom viselkedett velem. Akkor is nagyon sírtam, vigasztalhatatlan voltam. Biztos a hormonok is rásegítettek az egyébként is érzékeny lelkiállapotomra. Nagyi pedig csak nézett engem, miközben halkan mondta Bellának, az alig hároméves kislánynak: Nem szabad bántani anyut! Az anyut szeretni kell, mert ő csak jót akar. Anyu mindig jót akar! Tessék menj oda hozzá és vigasztald meg őt! Adj neki egy nagy puszit!- Nekem pedig csak ennyit mondott halkan: Ne sírj!

Pontban éjfélkor halt meg. 2012. november 16-án. Elment, itt hagyott minket egy jó ember. Egy dédi, egy nagyi, egy édesanya…

Ahogy ott álltam a fejfájánál és zokogott a lelkem, zokogott a szívem, és minden úgy fájt, egyszer csak meghallottam halk csitítását: Ne sírj!

Nem ígérem, hogy nem fogok sírni. Még egy darabig biztosan. Sőt, lehet, hogy utána is. De annyit megígérhetek Neked, Drága Nagyikánk: mi örökké szeretni fogunk Téged!
 
Budapest, 2012. december 11.