Nem ereszt (novella, Rezdülések)

2012.05.05 04:22

Nem ereszt

 

Kilépett az ajtón. Fáradt volt és rosszkedvű. Ismét egy nap otthon. –gondolta keserűen és nagyot sóhajtott. Időközben eleredt az eső és sűrű cseppekben hullott alá a sötét felhőkből. Vele együtt sírt az ég is. A kocsija nem állt messze az irodájától, így gyorsan odaért. Kelletlenül beszállt és beindította a motort. De a sebességváltót üresben hagyta. Még nem tud elindulni, még nem. Hátradöntötte fejét ülése támláján és csukott szemmel újra őrá gondolt. Halovány mosoly suhant át arcán, hogy szinte megfiatalodott tőle. Egy fiatal lány képét idézte fel. Hosszú karcsú alakját lehelet vékony ruha takarta, derékig érő barna haja simogatón lengedezett szép arca körül, ahogy a szél fújdogálta. Az a rakoncátlan szellő, mely pánt nélküli nyári ruhájába is belekapott, hogy az egészen térde fölött hullámzott, láttatván gyönyörű izmos combjait. A férfi továbbkalandozott gondolataiban és maga elé képzelte a ruha alatti látványt, a kívánatos női testet. Érezte a vágyat, melyet nem szabad éreznie és kívánta a lányt, kit nem szabadna magának akarnia. Még pulzusa is felgyorsult, de a következő pillanatban már összeszorult szíve. Egy újabb nap nélküle. – suhant át agyán, mire arca ismét elkomorult. Csak negyedórája beszélt vele utoljára, most mégis rátört a lány hiánya. Szó szerint fájdalmat érzett, amiért nem lehet mellette ezekben a percekben, nem ölelheti magához, nem csókolhatja telt ajkait…

Szeretné már végleg lezárni életének ezen szakaszát és csak a jövőjével foglalkozni. De tudja, hogy tragédia nélkül ez nem fog sikerülni. Most mást látott. Szemei előtt feltűnt az asszony szomorú arca, ahogyan fájdalommal a szemében tekint reá. Bánata kifejezi férje iránt érzett minden szeretetét, a sok éven át elviselt megcsalások okozta fájdalmat, és sértettségét, melyen nem tud felülkerekedni és elfogadni a szomorú tényt, miszerint visszavonhatatlanul elvesztette szerelmét. Azt a férfit, akire egész életét építette. A férfi már képtelen volt szavakba önteni érzéseit, melyek vegyesen kavarogtak benne. Üvölteni tudott volna fájdalmában és tehetetlenségében. Ehelyett marad a színjáték, melyet idestova már két évtizede játszik. De amióta Őt ismeri, egyre nehezebben tud megfelelni az otthon kialakított szerepének. Gyermekei felnőttek, kiröpültek, nincsen miért folytatnia és mégis… Felesége nem ereszti. Újra és újra szemére veti házasságuk ideje alatt szövődött összes szerelmi viszonyát. Nincs megnyugvás. Újra és újra bizonygatnia kell számára, ami eleve égbekiáltó hazugság, miszerint szereti őt és nem hagyja el. Bár az ellenkezőjét akarja. Nem élet ez így! Bujkálva, titkon szeretve, csupán egy ember kedvéért, aki összeomolna, ha elhagyná…

Indulnia kell, különben magyarázkodhat otthon. Hiábavaló minden törekvése, hogy bármi is változzon. Nem történik semmi. Az asszony képtelen elfogadni a tényt, ami egész házasságuk ideje alatt nyilvánvaló volt, hogy nem szereti már. Legalábbis nem úgy, ahogyan régen, ahogyan szerinte szeretnie kellene. Mert szeretnie kell! Minden rossz ellenére, gyermekei jelentik számára a vigaszt, akik ténylegesen a mindenei, őértük igazán érdemes élnie. És érte… Sebességbe tette a váltót és lassan elindult. Az eső csakúgy záporozott. Szinte alig látott ki az ablakon. Az ablaktörlő szorgalmasan végezte munkáját, de vajmi keveset ért. Hirtelen fékezett, mert egy lány alak futott át az úttesten. A fékezésre ő is megállt és halálra váltan nézett farkasszemet vele. Az eső teljesen átáztatta ruháját, fehér pulóvere szorosan testére simult, vászonnadrágja is combjaira tapadt, hogy kiemelte formás idomukat. Csinos volt. Hosszú barna haja csapzottan lógott szemébe. Az ijedtségtől ösztönösen maga elé kapta karjait és fázón összekulcsolta őket. Mint egy riadt kis őzike, úgy festett, ahogyan a szakadó esőben állt a fékező autó előtt. A férfit hirtelen furcsa érzés fogta el. Előrehajolt az ülésen, hogy jobban lássa a lány arcát. Lehetséges, hogy ő volna? - szíve ismét vad zakatolásba kezdett és ez az izgatottság minden porcikáját átjárta. Déja vu vett erőt rajta. Egy emlékkép, mely életének minden addigi csodálatos pillanatával felért.

 

Egyszeriben máshol volt. Egy messzi, Isten háta mögötti falucskában, ahol annak előtte még soha nem járt. A falut Istenmezejének hívják és valóban egy eldugott helyen, hatalmas hegyek védelmében fekszik, mint az alvó gyermek édesanyja ölelésében. Úgy emlékszik arra a találkozásra, mintha csak tegnap történt volna. Éppen nagy késésben volt, egy tárgyaláson kellett megjelennie, a térképet azonban otthon felejtette. Így csupán emlékeire volt kénytelen hagyatkozni, miközben egyre idegesebben vezetett az élesebbnél élesebb szerpentineken. S bár igyekezett uralkodni feszült lelkiállapotán, a sebességet az idő gyors múlásával azonos ütemben újra és újra feljebb vette. Pedig az út veszélyességét még az időjárás is nehezítette.

Az egyik kanyarnál majdnem pórul is járt, amikor azt rosszul vette be és teljesen az út szélére farolt. Ott állt meg, alatta csak a szakadék tátongott mély öblös torkával. Ijedtségét szapora pulzusa jelezte, homlokán gyöngyözni kezdett a verejték. Mélyeket lélegzett, egyenesbe állította az autót, majd lassan megindult az emelkedőn. Zavart volt és nagyon mérges. Már idegesen ült be otthon a volán mögé. Sajnos ezúttal sem úgy alakult az estéje, ahogy szerette volna. Felesége ismét kihozta őt a sodrából viselkedésével. Egyszerűen unta már azt a világfájdalmat, melyet az emberek felé közvetített gyászos ábrázatával. Képtelen volt örülni bárminek, egy jót nevetni. Képtelen mindenre, mely kicsit is segíthetne azon, hogy némiképp rendezze vele való viszonyát. Nem.

Ő mindent akar, ugyanakkor a múltban nem mindig volt hajlandó adni. Eddig szeretett, s bár szerelmet vallott, mégis, mikor párjának volt rá szüksége, hogy érezze, nem éreztette vele. A történtek azonban visszafordíthatatlanok a férfi számára. Kihűltek érzelmei, végleg eltávolodott a nőtől. A nőtől, aki a jelenben már hajlandó mindent feláldozni azért, hogy ne veszítse el párját. Feláldozza önmagát, még ha egészsége látja is áldozatának a kárát. Semmi más nem számít, csak társa örökké mellette maradjon. De a várt boldogság csak remény marad számára. Férje iránti érzései későn tudatosultak benne, s ma már úgy érzi szerelmes. Ebbe a helyzetbe pedig ő maga is felőrlődik, magával sodorva párját. Milyen érdekes az ember! Önzetlenséget mutat, holott talán ő a legönzőbb ember a világon, mert mindenáron magának akarja, hogy neki jó legyen. Az pedig, hogy a másik számára mi okoz boldogságot, már legkevésbé érdekli, csakis önnön boldogsága vezérli minden cselekedetét. Áldozatként tesz-vesz és mártírnak tartja magát, ugyanakkor élete párját saját szolgálójává kényszeríti. De vajon tényleg szereti-e őt, ahogy mindig is állította és állítja a mai napig? Hiszen aki igazán szereti a másikat, az el is tudja őt engedni, bármily fájdalmas legyen számára az elválás. Jómaga pedig bármennyire is önzőnek tűnhetett az asszony és a világ szemében, azért mégiscsak oly hosszú időn keresztül kitartott mellette és becsületben felnevelte gyermekeit. Végül mindig családját választotta, valahányszor válaszút elé került és ennek fejében a boldogságot eldobta magától.

Talán mindketten önzőek és önfeláldozóak is egyben. Persze hazudna, ha azt állítaná, felesége nem szereti, csak mert képtelen elengedni őt. Hiszen hozzá való ragaszkodása erős érzelmi alapokon nyugszik, s különösen akkor támad fel benne, mikor úgy érzi, elveszítheti. Holott érzi, minden küzdése hiábavaló, s ez csak még jobban elkeseredetté teszi. Tisztában van vele, hogy szerepe, melyet felvállalt, megalázó számára és gyakorlatilag kuncsorog a férfi érzelmi megnyilvánulásaiért. Ám közeledése a férfit a végletekig dühíti. Évek óta tudja jól, hogy már nem akarja, nem kívánja őt, mégis meg kell adnia, amit kér. Már nem is kér, követel. Vagy ha úgy alakul és teljes elutasítással találja szemben magát, hát kikönyörgi. A férfi tartózkodása, mindenféle testi érintkezéstől való elzárkózása máshol is megmutatkozik. Már teste sem reagál arra, ha megérinti az asszony, mint utólag, mikor bármennyire is igyekezett férfi vágyát életre kelteni. Hogyan mondhatná el, mit érez legbelül?

Amikor idáig jutott gondolataiban, hirtelen egy mozgó alak tűnt fel szemei előtt az úton. S mivel gyorsabban hajtott a megengedett sebességnél, pillanatok alatt az úttesten átfutó elé került. Nagyot fékezett, szíve majd kiugrott helyéből, úgy megijedt. Egy esőtől csapzott lány elmosódó képe bontakozott ki előtte. Csak állt, mint akinek a rémülettől földbe gyökerezett a lába és mozdulni sem tud többé. Nézték egymást az ablaküvegen keresztül.

A férfinek még a lélegzete is elakadt. Kis időbe telt, míg úrrá tudott lenni ijedtségén és összeszedte magát. Mély lélegzetet vett, felhajtotta bőrkabátjának hajtókáját, mint aki felkészül a nyakába zúduló esőre és egy gyors lendülettel kiszállt az autóból. A lány továbbra sem mozdult, meredten nézte őt. - Elnézést kérek, ha megijesztettem! Remélem nem esett baja. Jól érzi magát? – szólította meg a lányt. Pár másodperc elég volt ahhoz, hogy még bőrdzsekijén keresztül is bőrig ázzon. A lány megrázkódott és egy halovány mosoly futott át arcán. – Semmi gond, én voltam a hibás. Ne aggódjon, nem esett bajom. – Majd végignézett az ázó férfin és nagyot nevetett. – Maga viszont annál rosszabbul járt. Csurom víz lett a ruhája, nézze csak meg! – Valóban. Akkor vette észre, hogy milyen lehetetlen helyzetbe keveredett, mikor az a fiatal teremtés felhívta rá a figyelmét.

De ebben a percben nem törődött vizes öltözékével, eső áztatta ábrázatával. Más érdekelte. A lány megmozgatta fantáziáját. Már első látásra megtetszett neki az autóban ülve. Most pedig, ahogy itt állt előtte egész valójával, még jobban megfogta figyelmét. Olyan természetességet sugárzott, olyannyira magával ragadó volt számára, hogy nem tudott csakúgy visszaülni az autóba és elhajtani mellette. Nem, ő ennél többet akart. Meg akarta ismerni ezt a különös tüneményt. Ebben a percben ismerni akarta egész lényét, életét, célját, amiért ilyen kutya időben kint szaladgál az autóúton. Mindent tudni akart róla, ami később sikerült neki. A lány az invitálásra egy kis idő múltán végül hajlandó volt beszállni a férfi mellé. Az autó biztonságot nyújtó védelmében már jobban szemügyre vehették egymást. Miután lepergették magukról az esőcseppeket, nevetve néztek a másikra. Szép látványt nyújtottak vizesen tapadó ruháikkal, csapzott frizuráikkal. A lányról kiderült, hogy éppen nyári szabadságát tölti a hegyek között, ezen a vadregényes vidéken. Egy ismerős családnál szállt meg, ahol gyermekfelügyeletet is vállalt, némi kereset kiegészítés gyanánt. Az esőben pedig azért futkosott, mert a család házi kedvence, Kormi, a kéthónapos fekete cica valamilyen csalafinta módon kiszabadult a házból és messzire szaladt tőle. Őérte futott hát, amikor meglátta az út szélén ázva-fázva, összegömbölyödve dideregni. A hosszú beszélgetésből nagy késés és egy óriási szerelem kerekedett. A tárgyalást teljes egészében elszalasztotta, annyira megfeledkezett időközben magáról. A percek valóban gyorsan elszaladtak, amikből később órák lettek. Végül arra eszméltek fel, hogy elállt az eső és a nap is kisütött már. Egyszeriben egy csodálatos szivárvány tűnt fel közvetlenül előttük az égen. Valóban varázslatos volt, ahogyan a szívükben bimbózó érzések.

Így ismerkedtek hát meg azon az esős, borús nyári reggelen. Egy vers is felidéződött emlékei között, melyet szintén kedvese írt neki évekkel később.

 

Déja vu

Egy pillantás. Épp elég

s én idegenként indultam feléd.

Előtte tán soha sem láttalak,

hisz takartak Téged az üvegfalak.

De most, hogy előtted állok,

egy ismeretlen ismerőst látok.

Felsejlik előttem egy réges régi táj,

nem a múlt, nem is emlék, mégis úgy fáj.

Szívem tépik, szaggatják e képek,

mert valahol, valamikor már szerettelek Téged.

 

Nem ő volt. Mikor végre kitisztult előtte a kép és kivette a fiatal lány vonásait, látta, hogy nem szerelme didereg az esőben. Barátságosan intett felé, majd óvatos tolatásba kezdett, ezzel jelezvén, hogy szabad az út, nyugodtan átkelhet rajta. Már semmi baj nem történhet.

Vigyáz rá éppúgy, mint szerelmére. Hiába kell hazugságban, kilátástalanul tovább tengetnie életét, ezt az egyet nem engedi el magától. Csak a lány jár a fejében, rágondol minden megélt pillanatában, hiszen őt szereti senki mást! Azt a fiatal lányt, aki mindennél és mindenkinél többet jelent számára. Csupán az életet. A lány, akiről képtelen lemondani. Érzi, hogy ez a szerelem végzetes számára, nem tud nélküle élni, bármi történjék is. Féltőn őrzi az igaz szerelem érzését, mely minduntalan átjárja egész lényét, körbefonja életét, rabul ejti szívét és nem ereszt…