Padon
Csak egy pad, és nem más. No persze még a többi,
egy kisgyermek az anyját, hogy felvegye, úgy kéri.
Új színek, új illatok, s új emberek az utcán,
ismeretlen arcok között ülök most oly árván.
Megváltozott minden, már semmi sem a régi!
S hogy mikor történt mindez? Az a bolond, aki kérdi…
Tegnap végigmentem újra a kedves járdán,
s hagytam, hogy elessek azon az öreg buckán.
Nem vagyok már gyermek, régen buktam el benne,
fel is rémlett egyből a sok esés emléke.
Másabb lettem én is, legbelül bizony érzem,
s én buta fejjel nézem, egyre nézem a kézfejem.
Eltűnt a puha bőr, lám ráncok lettek rajta,
hát megharapta őt is a múló idő foga.
Nem fáj mégis úgy bánt, hogy gyorsan másra nézek,
vidítsanak fel inkább a hangos, vidám képek.
Belekap hajamba most a fáradt őszi szél,
a fák koronája is mind új mesét mesél.
S én hallgatom, mert vágyom, hisz meg kell ma értsem,
hogy az elmúló évek vajon mit súgnak felettem?
Még tovább ülök rajta, azon az ócska padon,
még tűnődve tekintek szét ezen a csodás napon.
S hiába kér az idő, még nem kelek fel róla,
mert nem ütött csak kettőt az a kopottan szép óra…