Segíteni...?

2014.07.09 14:13

Ez most a tipikusan "muszáj volt kiírnom magamból" történet. 


Segíteni...?
Bella rosszkedvű. Hirtelen jött rosszkedv, nem is tehettem ellene. Az iskoláról beszél és a "barátairól". Igen érdekes kép kezd kibontakozni előttem. Egy esetet mesél, amikor őt félreértették. A legjobb -vagy legalábbis annak hitt- barátja megsértődött rá, pedig ő nem is bántotta. Egy barát, egy méhecske és ami utána volt...
Sok keserűség van a hangjában. Pedig éppen arról beszélgettünk, mi ketten, hogy jó dolog segíteni az embereken. Én is sokat segítek másoknak és soha nem vártam érte cserébe semmit. Még hálát, köszönetet sem.
Ekkor bukkant ki belőle, melyről eleddig fogalmam sem volt. Hogy ő is csak segíteni szeretett volna, de azt hitték, hogy csúfolódik. Ő!!! Aki életében nem gúnyolt ki senkit. Mert ő nem olyan.
Tudom, hiszen éppolyan, mint én.
Aztán egyszer csak sírni kezdett. Siratta a "barátját", magát, és ki tudja még kit vagy mit...? Bella ad a véleményemre és személyiségének alakulása gyakorlatilag egyfajta tükör nekem, mely tükör bizony nagyon törékeny és óvatosan kell bánnom vele. Óvatosan kell átadnom magamból mindazt, amit én képviselek, ami én vagyok. Mert.. Ez nem olyan egyszerű dolog. A bolondériáim, a különcségeim, melyekről sokan mit sem tudnak. Csak a közvetlen környezet, mely körülvesz engem. Szüleim, a férjem. És talán ennyi.
Óvatosan! Csak is így lehet formálni, alakítani egy olyan törékeny lelket, mint maga, a gyermek. Bella félelmetesen hasonlít rám. Szofika kicsi én, szinte a megszólalásig hasonlít a kis Ágikára, aki még csupán kereste a maga útját. Ám Bella belsőleg válik kicsi másommá.
Lassanként elcsendesedik, míg a pityergés is elnémul. Kerekre nyílt szemekkel néz rám, vajon mit szólok ehhez a szomorú történethez? És ekkor elmeséltem neki egy történetet magamról, mely nem is olyan régen történt épp, a suli melletti lakótelepen. Kutyaharapás. Egy nagyobbik kutya megharapott egy kisebbet, aki fájdalmában és félelmében elszaladt. Messze, a gazditól. Engem már vártak hivatalos helyen, így tudtam, ha nem megyek tovább, elkésem. Hallottam a gazdi kétségbeesett kiabálását és tudtam, hogy késni fogok. Segítettem. Ismét. A kutyus után szaladtam, hosszú udvarlás után karomba vettem az ijedt kis ebet, miközben az félelmében összepisilt. Majd miután a gazdinak átadtam, magamra maradtam. Hátat fordított nekem minden szó nélkül, én pedig ott álltam véresen, pisisen. A kedvenc pólómban, melyet ráadásul újonnan vettem egy hónappal azelőtt. És persze még mindig késésben voltam...
Bella néz, csak néz és kezdem látni rajta, hogy megértette. Hogy nem az számít, miszerint mások mit gondolnak rólunk vagy tesznek értünk. Hanem, hogy mi újra és újra segítünk másokon. Akkor is, ha egy "köszönöm"-öt sem kapunk. Akkor is, ha a barátunknak hitt barátunk megsértődik ránk és hátat fordít nekünk. Mert tudjuk, hogy legközelebb újra segíteni fogunk rajta, ahogyan másokon.
Nem lett jobb kedve Buksinak, de most úgy látom, hogy elindult egy úton. Egy úton, mely szintén a felnőtté válás felé vezet. Akkor is, ha nem maradnak mellette mások, mint a családja. Mert végül csak ez számít, nem igaz? A család.

Budapest, 2014. július 7.