Szerelmeslevél (2. rész)

2013.01.04 14:52
Még azon a télen, egy dermesztően hideg, havas délután hagyott el minket. Negyvenhat évet kapott a sorstól, de ő e rövidke élet minden egyes pillanatát boldogságban töltötte. Velünk, a családjával. Hiszen nekünk és csakis nekünk élt, értünk lélegzett. A búcsú nagyon nehéz volt. Nem percek és nem is órák. Nem hónapok. Hosszú, szomorú évek következtek utána.
Anyácskám egyetlen kívánsága az volt, hogy ne temessük a föld alá, hanem hamvait szórjuk szét a hegyről, melyen született és halt meg. Biztos volt abban, hogy porrá lett testét majd felkapja a szél és aztán mindig odarepíti, ahol szükségem, szükségünk lesz rá. Ő pedig segíteni fog nekünk. Érezte, hogy édesapámmal nem maradunk a faluban, ahogyan mások is odébbálltak az elmúlt évek alatt. A beállott gazdasági válság ugyanis olyannyira tönkretette, ellehetetlenítette az emberek életét, hogy azok kénytelenek voltak útra kelni és mindenüket hátrahagyni. A házak a falu távolsága és mérete miatt is elértéktelenedtek, egyikre sem akadt vevő, aki beléjük költözött volna. A falu így szépen lassan elcsendesedett, elöregedett és végül kihalt. A hallgatagon álló, zárt zsalugáteres házakon kívül már semmi nem emlékeztetett a korábbi nyüzsgő, forgatagos, boldog éveire.
Mi is elköltözünk. Elsőéves főiskolai hallgató voltam, mikor apácska elveszítette az állását. Előtte is nehezen élt, kettőnket már képtelen lett volna eltartani, így én beköltöztem a főiskola kollégiumába. Apácska kezdetben nem akarta elfogadni ezen döntésemet, ám később kénytelen volt belátni, hogy nincs más választása. Mert élni kell, akárhogyan is! Ha együtt, akkor együtt, de ha külön… Hát külön. Nem sokra rá, hogy elbocsátották, felköltözött mellém a városba és gondnoknak állt. Ezzel lakhatása is egy csapásra megoldódott, hiszen gondnoki kinevezésével együtt a helyi önkormányzat egyszobás szolgálati lakását is megkapta. A hétvégeimet én is ebben a szolgálati lakásban töltöttem, vele. Ekkor már nem voltunk annyira elanyátlanodva, anyácskám nélkül. Sokat emlékezetünk rá, még többet beszélgettünk róla. A régi, örömteli éveinkről, amikor az élet még valóban olyan csodálatos, felhőtlen és egyszerű volt…
A főiskolai évek nem voltak terhemre, sőt, minden egyes percüket élveztem. A kollégiumi létet is nagyon hamar megszoktam. Két kedves szobatársam is volt, Kata és Kriszta személyében, akikkel már az elején megtaláltam a közös hangot. Mindenhova együtt mentünk, szoros barátság alakult ki közöttünk. Mi voltunk az örök hármas, mely soha nem válik szét elemeire, legalábbis amíg világ a világ. Igen, mi ezt már a legelején elhatároztuk és szigorúan tartottuk is hozzá magunkat. Télen-nyáron együtt voltunk, még a szünidőket is együtt töltöttük. Pár napot Katáéknál, pár napot Krisztáéknál, aztán pedig édesapámnál, a szolgálati lakásban, de csak és kizárólag nyáron. Voltak is ott érdekes történések, amikor négy ember szorosan összezárva múlatja az időt. De apácskám ezt egyetlen egyszer sem bánta, még akkor sem, amikor szinte szó szerint a feje tetején táncoltunk. Sőt, egyenesen élvezte, hogy addigi magányát végre egy-két hét erejéig felfüggesztheti. Igyekezett is a kedvünkben járni. A kedvenc ételünket főzte, sütött is nekünk, mi pedig vendégül látásáért cserében takarítottunk, mostunk rá és izgalmasnál is izgalmasabb koleszos történeteinkkel szórakoztattuk őt, hogy sokszor még a könnye is kicsordult nevettében.
 
Budapest, 2012. december 4.