Szofikám fejlődése 6.

2012.06.13 10:29

            Kedves Doktor Úr!

Régen nem jelentkeztem. Kellett egy kis idő, hogy végleg le tudjam zárni magam mögött a múltat és elfogadni a jövőt. Egyben attól az embertől is elköszöntem, aki azelőtt voltam. Talán ez volt számomra a legnehezebb.

Hivatalosan is döntés született Szofikáról. Így, a maga egyszerű, ám annál megdöbbentőbb valóságában. Szofika "bűnösnek" találtatott és az ítélet végrehajtatott. A kezdeti sokk után egyre nagyobb erővel kezdtük meg fejlesztését. A Központban egy végtelenül kedves, fiatal hölgy segített minket, elkeseredett, de még annál is tanácstalanabb szülőket, a kislányunk világában történő eligazodásban. S bár maradt jócskán kétely bennünk, nem hadakoztunk a sors ellen, csendben, fejünket meghajtván akarata előtt végeztük dolgunkat. Mónika hetente egy alkalommal foglalkozott kislányommal, aki a legelső pillanattól megkedvelte őt, és ha olykor a feladatokról alkotott neheztelésének hangot is adván, csöppnyi hisztivel megfűszerezve, de azért elfogadóan tette a dolgát. Bizonytalan, gyermeki lépteivel megindult hát fejlődésének ingoványos talaján, egyenesen az ismeretlen felé.

A bölcsődében hétfőnként előbb keltették őt a gondozónők, hogy édesapja megérkezése után szinte egyből indulni tudjanak Móni óráira. Időközben egy másik, úgynevezett szenzomotoros fejlesztést is elindítottunk a fejlődés minél hatékonyabb elérése érdekében. Az első órán sajnos nem tudtam részt venni. Ám a második, tegnapi napon tartott "tréningre" már eljutottam. Ezúttal sem csalódtam. Igaz, át kellett lényegülnöm egy másik személlyé, mint amilyen valójában vagyok, de hát még sokat kell tanulnom jómagamnak is. A tréningre leginkább a kiképzés szó illene, mely egyértelműen szembesített azzal a megrendítő ténnyel, miszerint hátrányos helyzetű kislányomnak még több küzdelmen kell keresztül verekednie magát, mint "egészséges" társainak. Mint akár testvérének, Bellának. Hiszen saját korlátainak leküzdése mellett, a mi világunk által támasztott erőt próbáló feladatokat is végre kell hajtania, sokszor erején felül. És mindezt kétévesen...

A különféle akadálypályákkal tarkított tornatermet, melyben a szenzomotoros fejlesztés zajlott, a küzdőtérre tudnám hasonlítani. A terem egyik végéből egy emelkedőn indult a terepgyakorlat, melyen végig kellett sétálnia a magas zsámoly tetejéig. A zsámolyon különféle felületű anyagokon kellett masírozni, majd ismét le a rámpán. Itt két egymáshoz illesztett padon kellett hason csúszva végig kúszni úgy, hogy két karjával húzta magát keresztül a padokon. A kúszást követően egy nagyobb méretű csúszda következett, melyre szintén önállóan kellett felmásznia és lecsúszni azon. A csúszda aljában egy alagút állt, ezen kellett négykézláb végigmásznia. Majd egy dobogóra felállni és arról egy újabb padra átlépni, azon végigsétálni. A pad végében pedig, mintegy "utolsó" megmérettetésül egy trambulin állt, melyen természetesen ugrálni kellett. Mindezt nem egyszer, hanem hét-nyolc alkalommal kellett véghezvinnünk, az egyes feladatokat nehezítvén. Az ötödik kör után ugyanis a zsámolyra vezető emelkedőn már négykézláb kellett felmásznia, végig a zsámolyon, majd le a rámpán. Ez volt számára a legnehezebb. Félt. Én is. Ám én nem az ijesztőnek tűnő "lejtőtől", hanem attól a szakadéktól, amely egyelőre elválaszt minket egy megfoghatatlan céltól. A jövőtől. Mert mi lesz, ha...? De időm sem volt, hogy a még megválaszolatlan miérteken gondolkodjam, mert újabb feladat következett.

Szofikának nem tetszettek a lelkiismeretes mozgásterapeuta által, vele szemben támasztott követelmények, kötöttségek. A padokon való kúszást pedig egyesen utálta. Sírt és ellenkezett. Én pedig erőltetvén újra és újra visszapakoltam lábacskáit a padokra, hasra fordítottam és úgy vezényeltem, mint egy kiképzőtiszt: Szofika húzzad magad! Gyere, gyere! Már nincs sok hátra. Nem hagyhatod abba, nem adhatod fel... Kiléptem testemből és magunk fölé "szállván" figyeltem, ahogyan irányítom az ellenkező gyermeket. Ez egy másik tudatállapot nálam, amikor szinte már nem vagyok az, aki. Nem vagyok önmagam. Igaz, nem is voltam. Kényszerítettem kislányomat arra, amit nem akart megtenni. Mégis kellett és beláttam, hogy ez csakis az ő érdekeit, közös célunkat szolgálja. "Mondottam ember küzdj és bízva bízzál!" Idézhetném akár Madách szavait. Ez azonban már a mi küzdelmünk, a mi tragédiánk.

Az alagút is jócskán próbára tette türelmét és nem utolsósorban képességeit. Szofi, nővéréhez hasonlóan egyből felállt és nem sokkal később elindult. Kimaradt a mászás, egy lépcsőfok, mely talán elengedhetetlen állomása az egészséges testi és értelmi fejlődésnek. Végezetül összefoglalva tehát: Szofi jött, küzdött, szenvedett és úgy érzem, joggal állíthatom, hogy győzött. Győztünk!

Hazafelé az autóban elszenderedett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebéd után csupán félórát aludt. Fáradt volt, kissé beteg is egy vírustól, mégis végigszenvedte magát akaratunkon. Hiszen nem volt más választása. Nincs más választásunk! Csak egy mindent maga alá rendelő óriási cél, melyhez a hosszú, feladatokkal kikövezett úton végig kell haladnunk. Egyszer talán eljutunk hozzá. De ma, egy újabb nehéz óra végén, ismét elérkeztünk a következő állomásra. Hallgattam és néztem, ahogy alszik. Az eső újra felerősödött, hangosan kopogott az ablakokon.
Talán ő is hallotta álmában. S ekkor az jutott eszembe, mit is mondhatna utólag egy mindenre elszánt, ám annál elégedettebb kiképző tiszt, aki egyszer a fejébe vette, hogy eljuttatja katonáját a kitűzött célhoz, mint: Gratulálok közlegény, megcsinálta! Ügyes voltál Szofika, mérhetetlenül büszke vagyok Rád! Nagyon szeretlek kislányom!

Budapest, 2012. március 5.