Te csak táncolj, Bella!

2013.03.14 10:09

Nagyon boldog. Szinte kicsattan a boldogságtól. Látszik rajta, hogy mennyire várja már a holnapot. A csatát! Mert, hogy a nemzeti ünnep alkalmából a fiúk csatáznak, a leányok pedig szörpöt és süteményeket készítenek. Elvégre idestova három éve ez a szokás járja náluk. Én pedig örömmel nézem az ő boldogságát, hallgatom vidám magyarázását, ahogyan belefeledkezik az elmúlt csaták felelevenítésébe. Szinte percről percre adja át nekem a csodát. És én hallgatom őt. Magam előtt látom, ahogy kipirulva, izgatottan figyeli a „legények” csatározásait, hogy a nagy harcok végén a leányok, a maguk sütötte finomságokkal lássák vendégül a megfáradt katonákat. És ez így is van jól. Érzem.

A tegnap esti fürdőzés is a nemzeti ünnep „lázában” telt. De amikor a lecsutakolásra került a sor, Bella arca komollyá változott. Olyannyira, hogy jómagam meg is lepődtem rajta. Tudtam, hogy ezúttal valami más következik. Feszülten figyeltem drága arcocskájának minden apró rezdülését, miközben lemostam róla a szappanhabot.

Nem tévedtem. Az anyai szív ezúttal sem járt tévúton…

- A csata után tudod mit szoktunk csinálni?

- Nem én. Mit csináltok utána?

- Hát táncolunk. Néptáncot járunk. – Elhallgat, kis csönd következik. Majd úgy folytatja, mintha egy kis semmiségről beszélne. Pedig nagyon is fontos, nagyon is súlyos dologról van szó. – Párban táncolunk. Mármint a többiek, nekem nem jut pár.

- Akkor te nem is táncolsz?

- De igen, egyedül. – Jelenti ki elszántan.

A gyerekek sosem hazudnak. Vagy legalábbis nem olyan sokszor, mint mi, felnőttek. Ha Bella azt állítja, hogy táncol, akár egyedül is, az biztosan úgy van. Már megtanultam egy ideje, mert megtanította nekem.

- És hogyan? – A gombóc egyre nagyobbá vált a torkomban.

- Így. – Két kezét határozottan keskeny csípőjére teszi, melyről csak úgy folyik a szappanhab. És már táncol is. Egyet jobbra, egyet balra lépked a csúszós, vízzel telt kádban.

(…)