Tizenkilenc

2016.03.06 16:33

Bússal teli öröm. Játék és a miénk.

Annyi, amit kapunk, ennyi ül le
mellénk.

Együtt töltött idő, végtelennek
hitt éj.

Elszáll, mintha nem is lett volna,
oly csekély.

Lassan jön, míg gyorsan el is illan
tova,

nem látjuk, hol jár már, de itt maradt
a nyoma.

Bennünk él az tovább, őrizzük a
lángját,

nem hagyjuk elhunyni, felkavarjuk álmát.

Tolvaj lett az idő, ellopott hát
mindent,

ködként borít engem, látom, hogy
mit jelent.

Vakító a napfény, mégis bizton
tudom,

mellettem, ha ébredsz, nem maradok
vakon.

Gyilkos most az idő, megöli a
percet,

hiába nyög fájón, ráüti a csendet.

Kábul ím az óra, lassan végére ér,

búsan ing a karja, holnapot nem
ígér.

Folyó partján állok, nézem csodás
vizét.

Bárcsak velem lenne, s foghatnám a
kezét!

Vihar szele érint, a mélység
csábít, lehúz...

Ma még tizenkilenc, holnap egy
híján húsz.

Kispest, 2016. március 6.