Törékeny

2013.05.17 18:05

 

Autózzunk egyet! Volna hozzá kedved? Kacsintok, mire visszamosolyogsz és beszállsz mellém. Hát akkor, induljunk! Bárhonnan is, de mi most elindulunk. A kormánynál én ülök, mégis mindvégig Te vezetsz engem. Szeretek autózni csakúgy, céltalanul és azt is szeretem, ha közben szól a zene. Mondjuk Stingtől a Fragile. Hallod? Mire behunyod a szemed és hallgatod a törékeny dallamokat. Csodálatos, nem igaz? De ha csukva van a szemed, nem láthatod az élet igazi arcát. Mert behunyt szemekkel azt nem lehet...

Most megmutatom neked. Jó? Bólintasz és én indítok. Az autó halkan suhan végig az utakon. Sok kanyart írunk le, míg egy elegáns helyre nem érünk, ahol valóban tetszetős házak, gazdag paloták terpeszkednek hatalmas vaskerítések mögé bújva. Káprázat mind, mit csak erre látunk, mégis oly távol tőlünk, hogy nem érhetjük el őket. Csalóka látvány és csalóka a fény is. Jól öltözött urak és elegáns hölgyek sétálnak kart karba öltve. Ott gurulunk el szinte közvetlenül mellettük, mégis egy szakadékra tőlük... Finom, lágy, kecses mozgás, kellemes illat, csodás színek. Itt valóban nagyon könnyed lehet az élet!

De mi nem állhatunk meg, mert mindenhol megállni és behajtani tilos jelzések villannak fel bántóan előttünk. Körös-körül, csak az úton nem, ahol haladunk, mert... Innen tovább kell haladnunk! És közben halkan szól a törékeny zene. A pompás házak lassanként a semmibe vesznek és nem látni már mást, csak az utat. A mi utunkat. A nap is leáldozóban, helyenként sötétlik az ég alja. Mi azonban most sem állunk meg, hiszen nem láttunk még mindent. Nemsokára újabb házak és emberek tűnnek fel szemeink előtt. Kedvesek, mosolygósak, látszik rajtuk, hogy szeretik az életet, de még jobban egymást. Egyszeriben olyan melegség járja át lelkünket, hogy legszívesebben megállnánk, mert itt igazán jó lehet élni. Közöttük. Integetünk nekik, visszanevetünk rájuk, de... Mi nem állunk meg. Továbbhajtunk.

Egy idő után koszos utcákra bukkanunk, ahol a szél maga előtt sodorja a szerteszét dobált szemetet. Gondozatlan hajú nők beszélgetnek a sarkon, egy kis dohányáru bolt előtt, mellettük borostás férfiak isszák a sokadik felesüket. Amott pedig maszatos arcú gyermekek szaladnak ki váratlanul az útra, pontosan elénk. Még időben fékezek, nem történhet baj. A gyerekek visszaszaladnak a járdára, mi pedig továbbhaladunk. Mire elhagyjuk őket, ránk esteledik. Az éjszaka eltakar előlünk mindent. Felkapcsolom a reflektorokat, hiszen anélkül semerre sem látnánk, itt mindenhol csak a sötétség az úr. Gázt adok, hogy mihamarabb magunk mögött hagyjuk ezt az elátkozott vidéket.

Egy hosszú út és több óra után végül hazaérkezünk. Jóérzés újra ismerős helyeken járni, ismerős arcokra köszönni és ismerős illatokat érezni. A zene is elhallgatott, végére ért. Olyan kellemes volt, olyan törékeny.. Akár maga az élet.

Budapest, 2012. október 23.