Újra…

2013.01.04 15:07
Újabb évet kezdtünk hát. Új év, régi reményekkel és talán újakkal is. Meglátjuk, hogyan alakul az idei és mit tudunk javunkra fordítani az elmúltból? Vagy, ha úgy jobban tetszik, a múltból.
Nem volt könnyű évünk, sőt! Bizton állíthatom, hogy eddigi életem összes nehézségét felülmúlta, annak minden bánatával egyetemben. De az élet nem áll meg. Valóban kíméletlenül halad előre a maga útján. Mert az élet már csak ilyen. Nem tagadom, olykor tényleg kapkodom a fejem, hogy milyen gyorsan szaladnak a hónapok, mily sebesen repülnek felettem az évek és mind eközben nincs megállás.
Bella már hatéves elmúlt, Szofikám pedig három lesz. Kétszer három év, mint két pislantás. Nem több, ennyi volt csupán. De vajon fel tudom-e idézni azok minden pillanatát? Sok mindenre emlékszem, mégis sok apró mozzanat a semmibe vész. Elmúlik, mintha nem is lett volna.
Egy éve még tele voltam kételyekkel, hogy vajon mit és hol rontottam el? A nap minden percében mardosott az önvád. Még álmomban is. Keserves… nagyon keserves nappalokon, éjszakákon voltam túl. És mára, ha beletörődni nem is, de képes lettem elfogadni. Elfogadni olyan dolgokat, melyeken régen háborogtam volna. Melyek ellen küzdöttem volna… Azóta még azt is képes lettem elfogadni, hogy vannak dolgok, melyek felett nincs hatalmam. Hogy én sem vagyok más, mint a többi egyszerű „földi halandó” és minden akaratom, küzdésem ellenére sem tudok mindent jóvátenni. Bármennyire szeretném…
Egy év alatt is annyi minden történt. Elvesztettem pár „barátot”, de a legfájóbb és egyben legnehezebb, egy szeretett személytől való végső búcsú volt számomra. Az élet olyan, mint egy utazás. Az utasok pedig társaink, a többi ember, akik hol felszállnak mellénk idővonatunkra, hol pedig elköszönnek tőlünk. Ahogyan mi is velünk utazunk és van úgy, hogy az egyik megállónál egy ideig vagy talán végleg hátat fordítunk nekik. Átszállunk egy másik vasútra, mert más irányt vesz az életünk. Vagy ha úgy jobban tetszik, másfelé sodor az élet, másfelé sodor a szél…
Nem tudom, hogyan alakul az újévem, hiszen nem láthatom előre a jövőt. Mint ahogyan azt sem tudhatom, hogy ki fog együtt tartani velem ezen az úton? Abban azonban biztos vagyok, hogy nem szállok ki, csak mert úgy tartaná kedvem. Ugyanis egy ideje már a könnyebb úthoz sincsen kedvem. Ha nehéz, hát végigmegyek rajta, mert annak biztosan úgy kell lennie. Egy ideje ebben is el kezdtem hinni.
Talán ismét lesznek társaim, akik velem tartanak és segítenek, hogy könnyebb legyen. És talán lesznek olyanok is, akik az én kezemet fogadják el, mert más már nem nyújtja feléjük.
Újév kezdődött hát, a régi és talán új reményekkel. Hogy miben? A gyógyulásban, az emberekben vagy saját magamban. Mert bízni kell! Újra és újra…
 
Budapest, 2013. január 1.