Utcáról a showba, avagy a Sárky-sztory (Breakdance)

2012.07.09 17:17

BREAKDANCE

 

"Tánc közben az lehetsz, ami csak akarsz lenni abban a pillanatban."

                                                                                  -  Dirty Dancing2 -

 

A kezdetek

 

Kezdjük máris az elején. Honnan és mikor indultam el? Itt most mellőzném kisgyermekkori fejlődésemet, hiszen ez a kutyát sem érdekli, de legfőként nem engem. Hiszen mit törődtem én azzal, hogy mióta tudok járni, amikor már jó ideje csak és kifejezetten a tánc világa kötötte le minden érzékszervemet. A szokásos történettel most én is kénytelen vagyok előrukkolni, miszerint már gyermekként érdeklődéssel figyeltem, ha táncoltak körülöttem. De ugyanezzel a kíváncsisággal csodáltam a televízió képernyőjén sugárzott, hasonló témájú műsorokat is.

Az én táncos pályafutásom egészen pontosan 1984-ben indult útjára és hobbi szinten tart a mai napig –igaz, a ráfordított időt jócskán megnyirbáltam a múltbéli gyakorláshoz képest. 1987-ben egy iskolai Ki mit tud-on vettem részt, ahol bemutattam egy úgynevezett egykéz forgást. Ezt a „fogást” a tévében látottak alapján sajátítottam el kevesebb, mint egy hét alatt. Most mondják, hogy nem vagyok egy tanulékony alkat! Mondanom sem kell, hogy a hatás nem maradt el. Nagy sikert arattam újfajta tudományommal, melyre méltán vagyok büszke. Hát így indultam el break-es pályámon. 13 éves koromban édesapámhoz költöztem Pesterzsébetre, miután egy helyes döntéssel neki ítélt a bíróság. Akkorra már éppen torkig voltam anyám élettársának a balhéiból. Úgy voltam vele, mostantól szórakoztasson mást, engem tovább nem érdekel a zűrös élete. Csupán édesanyámat sajnáltam, aki talán saját gyengeségéből adódóan is képtelen volt elmozdulni mellőle és továbblépni. Egy szerencsétlen döntéssel megbélyegezte egész életét, mely alól egyelőre sehogy sem tudjuk őt feloldani. Viharos kapcsolatukból egy kislány is született, ő a féltestvérem, akiről szinte semmit nem tudok, leszámítva, hogy jelenleg külföldön él.

 

(...)

 

Kicsi a világ! És a most következő soraimmal rávilágítok, hogy ezen kijelentésem mennyire igaz. Az Alsóerdősori ének-zene tagozatos általános iskolába jártam. Akkoriban nem volt szabad iskolaválasztási lehetőség, mint napjainkban, így minden velem egykorú gyermek abba a suliba járt, ahová területileg tartozott. Én a fenti általános iskola körzetében laktam. Négy évig egy osztályba jártam egy szemüveges fiúval, akinek bizony igen mostoha szerepet osztottunk. Folytonosan ellopkodtuk a szendvicseit, a szódásüveg vastagságú szemüvege miatt szegény állandóan csúfolódásaink kereszttüzében állt. Ez a szemüveges fiú évekkel később egy országosan ismert, legnépszerűbb fiú hip-hop zenekar alapító tagjaként debütált a színpadon. A mai eszemmel természetesen nem bántanék senkit, különösen nem a kinézete miatt. Aljas viselkedésemet mélyen elítélem, persze azóta némileg több észre tettem szert az elmúlt évtizedek során. Akkor sajnos máshogyan láttam a világot. Úgy, mint egy komisz gyermek, aki az utcát tekinti inkább otthonának, mint azt a zűrös családi fészket, ami otthon várt rá. Hiába voltam tehát egy jó eszű srác, gyakorlatilag egyik osztályból a másikba bukdácsoltam.

Visszakanyarodva tehát, Pesterzsébeten megismerkedtem egy helyi, akkor még kezdő break csapattal. Összeálltunk, mint pár kicsi legó és együtt kezdtük el gyakorolni ezt a stílust. Roppant lelkesek voltunk, majd’ minden időnket a táncnak szenteltük. A lányok akkoriban még nem játszottak fontos szerepet az életemben, tekintettel arra, hogy a velük való próbálkozásaim rendre csúfos kudarcot vallottak. A „kitörést” számomra az a táncverseny jelentette, melyet 1989-ben a Kispesti Művelődési Otthon hirdetett meg egyéni és show formációban. Ez volt az első versenyem, melyet egyéni indulóként megnyertem. Annyit még előrebocsátok, hogy a kezdeti sikert viszonylag rövid időn belül további 4 hazai breakverseny győzelme követte. Ekkor kezdett elterjedni Magyarországon a break, egyik versenykiírás követte a másikat. Csapatommal Elizabeth City Breakers néven indultunk, nevünkhöz híven mindannyian erzsébeti srácok voltunk. Én egyéniben is táncoltam, mint például a Globe diszkóban, ahol szombatonként léptem fel. De emellett még jó pár helyre elhívtak minket vendég fellépőkként. Abban az időben, mondhatni elég egyszerű volt az életem. Iskolába jártam, utána pedig edzeni, táncolni mentem.

A kezdetek kezdetén, jobb híján az utcán nyomtuk a stílust, ott igyekeztünk ugyanis magunknak némi helyet biztosítani hobbink gyakorlásához. Minden nap kint voltunk a régi Felszabadulás terén, majd a Nagyvárad téren, ahol általában egész helyre kis nézőközönség gyűlt körénk és csodálta a mutatványainkat. Később pedig a Lehel térre helyeztük ki fennhatóságunkat. Ez utóbbi helyen és a Jászai Mari téren a mai napig találkozhattok breaktáncos srácokkal -de nem utolsósorban velem-, akik metróaluljárókban kápráztatják el vagy éppenséggel botránkoztatják meg az áthaladó emberek tömegeit. Mondhatni illegálisan, hiszen anno minket is sokszor kizavartak a rendőrök, mondván, hogy a beérkező szerelvények alá eshetünk. Manapság már kevesebb vizet zavarunk e téren.

Amikor a break kezdett divatba jönni, sokan meg is próbálkoztak vele, azonban a kezdeti nehézségek ideje korán kedvüket szegték. Hiszen, lássuk be, nem éppen egy könnyű műfajról van szó, ez nem olyan egyet balra, kettőt jobbra típusú tánc. Sok ember eleve képtelen megtanulni. Itt már nem elég a kitartás, persze az sem hátrány, sőt. De ha nincs az emberben tehetség, akkor sütheti azt a fene nagy kitartását, mit sem ér. Fontos tudni, hogy a breaktáncban természetszerűleg nagyon sok a sérülés. Ezt különösen most, 39 éves fejjel érzem igazán, tekintettel arra, hogy a vállam és a könyököm teljesen tönkrement. Elvégre az ember valóban nem arra van kitalálva, hogy fejen állva pörögjön és ehhez hasonló, mindenféle esztelen dolgot műveljen a testével.

De hát amikor az ember fia még fiatal, korántsem gondol a veszélyekkel, mint inkább az egyre nehezedő kihívások izgatják a fantáziáját. Különféle célokat állít fel mintegy saját magának és részint ezen követelményeknek igyekszik megfelelni, részint pedig a break-es miliőnek az elvárásait próbálja mind jobban kielégíteni. Én sem voltam különb e tekintetben, így a táncban rejlő veszélyekkel mit sem törődtem. „Ide nekem az oroszlánt is!” felkiáltással működtem és végeztem a dolgom. Egyre inkább a nagy lehetőségre, arra a bizonyos óriási kiugrásra vártam. Miközben sorra tettünk eleget a könnyebb fajsúlyú, úgynevezett tingli-tangli felkéréseknek. Ilyenkor persze úgy éreztem, igen, ezért valóban érdemes csinálni. Minden úgy történt, ahogyan lennie kellett, ahogyan azt elterveztük és kétségtelenül sikerélményekben lettünk gazdagabbak általuk. Mégsem volt elég, csupán ideig-óráig tartott ki ez a kellemes érzés, utána azonban gyorsan el is múlt. Talán túlságosan hamar, minek következtében tovább hajtott minket a hogyan tovább kérdése.

A színpad már egy teljesen más világ. Aki csak egyszer is belekóstolt az ízébe, tudja, hogy miről beszélek. Sokszor, mikor Pesterzsébeten szüreti bált rendeztek, szinte napokig nem aludtam a jeles esemény előtt, olyannyira vártam már, hogy felléphessünk és végre ismét minket nézzen a nagyérdemű. Amikor pedig a fellépés kapujában álltunk és meghallottam a csapatunkat hívó konferansziét, a szívem ezerrel vert és büszkén vonultam fel a világot jelentő deszkákra. Gyakorlatilag ezek a fellépések tartották bennem a reményt mindvégig, miszerint egyszer bizton meglát minket valaki, aki elindíthat a hírnév felé vezető utunkon. Nem tagadom, nagydumás gyerek voltam mindig is, ráadásul akkoriban velem valóban nem lehetett másról beszélni, csak és kifejezetten a break-ről, valamint az azzal kapcsolatos dolgokról. Bevallom, az alkoholt sem vetettem meg. A szórakozásaink alkalmával bizony sokszor ittunk és nem is keveset. Ilyenkor hülyeségeket csináltunk, amikre utólag már egyáltalán nem voltam büszke.

Ha jól belegondolok, igazán sosem találtam a helyem, mindig egyfajta nyughatatlan lélekként vergődtem és csapódtam egyik helyről a másikra. És mindeközben hittem, vagy inkább reméltem, hogy valaminek történnie kell. Általában Dunavarsányra jártunk diszkóba, ott volt a törzshelyünk. Ez a diszkó azért volt nagyon fontos számomra, mert itt minden hónapban táncversenyt rendeztek. S bár nem számított hivatalos megmérettetésnek, azért elég sok ismert személyiség megfordult e szentélyben. Ezen táncversenyek alkalmával kétszer is sikerült első helyet szereznem. De úgy is fogalmazhatok, hogy győzedelmeskedtem a funky táncosok felett. Ez különösen jóleső érzéssel töltötte el nagyravágyó szívemet. Kisebb sikereim természetesen pillanatnyi örömöknek számítottak táncos pályafutásom egyes állomásain. A nyeremény is csupán jelképes díj volt, mint például egy üveg pezsgő, stb. Én azonban úgy örültem ennek a pezsgőnek, mintha legalább egy világbajnoki címet szereztem volna.

Győzelmeim nem tűntek el nyom nélkül. Azt hiszem joggal állíthatom, hogy a még ma is aktív és elismert táncosok a mi hatásunkra kezdtek breakelni. Ők a versenyeken rendre szép helyezéseket értek el, méltán vagyok hát büszke rájuk. A dunavarsányi kiruccanásaimat követően, Pesten is el kezdtem felfedezni a diszkók világát. Emlékszem, többször előfordult, hogy védő sapka nélkül forogtam fejen a csupasz betonon, másnap pedig ennek következményeként szedegethettük a fejemből az üvegszilánkokat. Én ezzel sem törődtem, csupán meg akartam mutatni, hogy mire vagyok képes. Nem tagadom, mindig szerettem a feltűnést és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy magamra vonjam az emberek figyelmét. Talán kicsit sztároltam is magam, de akkor úgy éreztem, nekem legalább ennyi jár.

Teltek-múltak az évek, én időközben befejeztem az általános iskolát és a Bajáki Ferenc Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat. Pesterzsébeten az Építő diszkótól 5 percre laktam, így egyértelmű volt számomra, hogy hol múlassam az időmet hétvégenként. Meg kell hagyni, elég balhés egy hely volt, szinte minden héten kerekedett egy-két bunyó. A break mellett belekezdtem a testépítésbe is, tekintettel arra, hogy ebben a táncban vannak olyan elemek, amelyekhez jó fizikai erőnlét szükséges. Nem akartam én Schwarzenegger alkatúra gyúrni magam, csupán némileg több erőre szert tenni. Van azonban egy arany szabály a breakdance berkein belül, miszerint „a breaktánc lendület és technika”. Ezt a nézetet a mai napig vallom. Valóban, kell hozzá kondi, hogy az ember bírja az iramot és a nehezebb elemeket szépen kivitelezze, azonban mégsem kell testépítőnek lenni mindehhez. Sőt, a kötöttség még akadályozza is, hogy hajlékony légy, ami szintén a break alapja.

A szakközépiskola elvégzése után elhelyezkedtem a munka világában. Bizony régi szép idők voltak azok, amikor a rendes munkaidő 6-14 óráig tartott. Az élet számomra maga volt a Kánaán. Dolgoztam, edzettem, táncoltam, buliztam. Mi kellhet több egy húszas évei elején járó srácnak? Nekem legalábbis éppen elég volt, felhőtlenül teltek a mindennapjaim. Csupán egy valami vetett árnyékot boldogságom kék egére, méghozzá, hogy ezekben az időkben folyamatosan kerestük a fellépési lehetőségeket, sajnos kevés sikerrel. Egészen pontosan fogalmazva, bár a lehetőségek adottak voltak, azonban csupán honoráriumot nem akartak fizetni értük a szórakozóhelyek. Egy idő után beleuntunk ebbe a helyzetbe. Megállás nélkül edzettünk, keményen készültünk az éppen következő bemutatónkra, a semmiért. Már-már azon voltunk, hogy abbahagyjuk az egészet és legfeljebb hobbi szinten folytatjuk tovább a táncolást. Ám minden nehézség ellenére valami mindig azt sugallta, hogy tartsak ki.

Én gyakorlatilag már ki sem mozdultam Pesterzsébetről, csupán átjártam a Tátra térre. (Nem is mellesleg itt ismerkedtem meg azzal a cimborámmal, aki pár év múlva egy neves hazai fiú együttes frontembere lett. De erről majd később szólok.) Egyik napon egy régi táncos ismerősöm keresett fel és egyfajta kiugrási lehetőséget ajánlott számunkra. Azt javasolta nekünk, hogy vegyük célba Bécset, mert ott még a kerítés is kolbászból van. Állítólag tapasztalatból beszélt, hiszen ők már megjárták az Ígéretek Földjét és valóban megérte számukra ez a kis kiruccanás. Rendesen megszedték magukat. Kinézete és full márkás cuccai alapján láttuk, tényleg úgy lehet, ahogy mondja. Száz szónak is egy a vége, hittünk a mi igazmondó juhászunknak. Egy szép borús pénteki napon tehát felkerekedett a csipet csapat és a keletiből induló busszal Bécs felé vettük az irányt. Nem mondhatja senki, hogy felkészületlenek voltunk, hiszen vittünk magunkkal magnót is.

Ha jól emlékszem, pár száz forint volt csupán oda-vissza a jegy és másnap reggel 7 órára már kint kellett lenni, ha nem akart kint maradni az ember. Mondhatom, a végeredmény után nem igazán vágytunk erre. Sok pályatársunkhoz hasonlóan természetesen mi is a híres-neves Mariahilfer Strasse-n kezdtünk bele világjáró körutunkba, ami sajnos ezen a szent helyen egyúttal véget is ért. Minden nyelvtudás nélkül büszkén vállalva önmagunkat és tánctudásunkat, tettük le magnónkat a földre és csakúgy, mint akiknek éppenséggel nem jut jobb eszükbe, táncolni kezdtünk. Milyen feledékeny vagyok, egy fontos kellékünkről megfeledkeztem! Sapkát is vittünk magunkkal – persze nem azt, amelyiken fejjel lefelé pörögtünk- és kitettük, hogy az emberek abba dobálják jól megérdemelt fizetésünket. A nap végére bizony összegyűlt egy-két márka, melyre roppantmód büszke voltam. Sajnos később kénytelen voltam számolni is, mely végül rávezetett arra a szomorú és kiábrándító tényre, miszerint nekünk nem éri meg ez a külföldi „munkavállalás” és ha nem akarjuk, hogy a gatyánk is rámenjen eme úri kedvtelésünkre, jobban tesszük, ha nyomban véget vetünk neki. Sajnos az a kis pénz, amit táncunkkal kerestünk, éppen az étkezéseink fedezésére volt elég. Persze hozzá kell tennem, hogy hiába nem volt kifizetődő ez a szereplés, mégis egy lépés volt "álmaim netovábbja" felé. Mégis mi ennél többre vágytunk, nevezetesen Adidas és Puma cuccokat szerettünk volna vásárolni magunknak, melyek az általunk képviselt hip-hop stílust jellemezték. Azt terveztük, hogy kinti keresetünkből vásárolunk egyen melegítőt. Ez az álmunk akkor sajnos nem valósult meg.

 

(...)