Utcáról a showba, avagy a Sárky-sztory folytatódik...

2012.07.20 11:01

Volt, hogy éjjeleket nem aludtam át, mégpedig azon okból kifolyólag, miszerint azokat az órákat a vele töltött éji csevegéseimmel töltöttem. Nem, nem ment el az eszem, ezt kikérem magamnak! Mert mit tehettem én arról, hogy az éjszaka kellős közepén felhív és az éppen soron következő szerelmi drámáit zúdítja nyakamba a telefonvonalon keresztül? Ilyen alkalmakkor hosszan ecsetelte, miszerint ő mekkorát csalódott és nem is tudja igazán, hogy mivel érdemelte ki ezt? Én még kevésbé tudtam, nem úgy hallgatni, mert azt a mai napig nagyon jól tudok. Ez kétségkívül nagyon előnyös tulajdonságom. De több ilyennel rendelkezem. Például remekül tudok falazni. Itt most nem az építőmunkára gondolok. Bizony Hölgyeim és Uraim, aki nálam jobban falaz, az vagy festi magát, vagy hazudik. Vagy mind a kettő, de nálam biztosan nem csinálja jobban. Ezen tulajdonságomnak is nagy hasznát vette az Álmodó, különösen a csajozásai alkalmával.

Bevallom, akkoriban még kedveltem is őt. Hiszen nagyon sokat segített nekem. Anyagilag, emberileg, szinte mindenben támogatott. Hasznos tanácsokkal látott el, amiket betartva egy idő után jóval magabiztosabb lettem. Ráadásul fél év alatt szerzett nekem szponzort, ami különösen azért nagy szám, mert engem ez idő tájt a tánckörökön kívül nem ismert senki. Mondhatnám úgy is, hogy nevesincs Sárky voltam, csupán egy a sok közül, akinek bejött a tuti és megcsinálta vele a szerencséjét. Ha látta, hogy az ember keményen megdolgozik a pénzéért, akkor mindent megadott neki. És én dolgoztam, mint az állat, nem kíméltem magam. Gyakorlatilag új erőt, egy új színezetet vittem az akkor már a szakadék szélén álló énekes-táncos csapatba. Nem hazudok, és nem árulok el azzal nagy titkot, ha azt mondom, hogy nagy sikereim voltak táncos berkekben. És ezeket a sikereket látván Álmodónk teljesen szabad kezet adott nekem, mint az együttes koreográfusának. Bízott bennem, én pedig ezt a bizalmat nem játszottam el. Igyekeztem száz százalékig megfelelni az elvárásainak, ezer fordulaton pörögtem, beleadtam apait-anyait. Meg is lett az eredménye, teljesen átalakult az életem.

A napjaim azzal teltek, hogy bejártam az Álmodó saját együttesének tánciskolájába és koreográfiákat tanítottam a srácoknak. A Tátra téri cimbimnek nem igazán fűlött a foga az egyes break elemek megtanulásához, ahol tudta, ő inkább hanyagolta azokat és csak ímmel-ámmal gyakorolgatott. Az egyik tag viszont annál lelkesebben edzett, neki roppant tehetsége volt a breakhez. Még a legnehezebb elemeket is megtanulta, de hozzáteszem, hogy ő annak előtte évekig tornázott. Eleve atlétikus alkata volt, melyet minden klipben hagytunk érvényesülni, hadd örüljenek neki a lányok! Tehát inkább csak vele gyakorolgattam a breaket, míg a többiek a hip-hop táncot részesítették előnyben. A tánctanítás kitöltötte minden időmet. Ekkor még mindig csak koreográfusként tevékenykedtem. Ergo én nem léptem fel a színpadon, hanem a háttérből figyeltem kis csapatomat, hogyan csinálják és min kellene változtatni? Reggel kezdtem a srácokkal a táncteremben, majd miután végeztünk a koreográfiákkal, én továbbedzettem, mert miért is ne, ha már egyszer ott vagyok? És általában annyira belemerültem a táncba, hogy délután is ott ragadtam a táncórákon, amit Álmodónk háttértáncos lánykái tartottak. Elég gyorsan közkedvelt lettem, mind a tanítványok, mind a többi tanár szemében. Az idő pedig mindeközben egyre szaladt. Észre sem vettem, közel félév is eltelt már, mikor Álmodónk sort kerített arra, hogy a televízióban is bemutasson, immáron hivatalosan, mint a csapat koreográfusát. Éreztem, végre elkezdődött az, amire mindig vágytam. Megcsapott a popvilág szele. A Tátra téri cimbim bizonyos számoknál felhívott a színpadra, én pedig szóló és magával ragadó produkcióimmal kápráztattam el a közönséget. Volt ott ám őrjöngés, sikoltozás, taps, ováció, minden mi szem-szájnak ingere, fülnek és szívnek kedves. Kihoztam magamból a legtöbbet, sőt, még azon felül teljesítettem. Szaltóztam, fejen pörögtem és ki tudja még miket műveltem? S miután lejöttem a színpadról, a fiúk folytatták tovább a produkciót, mintha mi sem történt volna. Pedig történt, nagyon is. Varázslat, a nagyérdeműnek és varázslat az életemben.

És még ez sem volt annak a csúcspontja, amit el lehet képzelni, viszont ekkor már közel a cél! Sikereim híre Álmodóm fülébe is eljutott, aki egyúttal látta, hogy rögtönzött produkcióim milyen hatással vannak a közönségre. Így egy soron következő hétfői meeting alkalmával –melyeken azelőtt koreográfusként vettem részt- felém fordult és megkérdezte tőlem, vajon mit szólnék ahhoz, ha beszállnék az együttesbe, mint meglepetés ember? Nem tervezett új lemezborítót, sem nagy felhajtást, hiszen nemrégiben vált ki az a két fiú, akiket korábban említettem. Ez pedig eleve nem tett jót a csapat hírnevének, így nem akarta újabb tagcserével borzolni az amúgy is felborzolódott kedélyeket. Felajánlotta tehát, hogy álljak be az együttesbe, tanulgassam a szövegeket, sőt, részemre külön rap betéteket is írt, amiket én később freestyle-ra változtattam, tekintettel túlcsorduló érzelmi világukra, melyek olykor igencsak sokként hatottak rám. Soha nem is tagadtam, az nem az én stílusom volt. A csöpögősséget próbáltam minél jobban kiküszöbölni, így általában az előre megírt szövegrészeknél én többnyire csak freestyle-oztam, főként arról a városról, ahol éppen felléptünk. Nagyot durrant. Imádták, imádtak! Fél év leforgása alatt a színpadon találtam magam, méghozzá nem is akármilyenen. Én ebben a korszakomban helyezném el magamat sztárként. Egy neves rádió roadshowin is rendszeresen felléptünk, ami az élvezet mellett egyben kötelező is volt számunkra, tekintettel arra, hogy többek között ők szintén szponzoráltak minket. Egyfajta bartel üzletként lehet hát elképzelni a rádióval való együttműködésünket, miszerint támogatásukért cserébe, nekünk az általuk szervezett roadshow minden egyes állomásán fel kellett lépnünk. Naponta legalább tízezren tomboltak, volt, hogy többen, mi pedig előttük villogtunk és szórakoztattuk őket zenéinkkel és táncainkkal. A roadshow népszerűsége nyilván ingyenességének köszönhetően is öltött oly hatalmas méreteket, nem szólva arról, hogy a hazai pop paletta számos sztárja lépett fel sorban egymás után. Ugyanakkor az emberek az egyes, szintén közkedvelt televízió- és rádiós műsorvezetőkkel is találkozhattak itt, kiknek varázslatos hangjait máskülönben csupán otthonaikban, a konyhában, vagy a nappaliban -ne adj’ isten a munkahelyeiken- élvezhették az éter hullámain keresztül. Ráadásul a családok számára is igen kedvelt helyszínei voltak. Számos gyermekprogram színesítette a roadshow rendezvényeit, melyeken rengeteg ajándék várt gazdára. Ezt pedig onnan tudom, hogy amikor mi felléptünk, kaptunk a több doboznyi ajándékok közül, melyeket szét kellett osztogatnunk, illetve bedobálni a tömegbe. Számomra az egész egy varázslatos utazás, egy csodálatos élmény volt. Keresztül-kasul bejártam a fiúkkal magyar hont, sőt, olykor más környékbeli országot, és közben mind jobban alámerültem a sztárság világában. Az emberek egyre jobban kezdtek megismerni, ezáltal pedig egyre nagyobb népszerűséget könyvelhettem el életem eme fejezetének.

A Nagy Álmodóra egyébként nagyon is találó ez a jelző, tekintettel arra, hogy egész élete egy nagy álmodozásról szól, melyben külön világot teremt, álmodik meg maga magának és ő ebből az álomvilágból képtelen kitörni. Igaz, nem is akart soha sem. Álmait egymás után valósította meg, mint azon a szerencsétlen napon, mely egy újabb „együttes” megalkotására ihlette őt. Ezt a „zenekart” nem nevezném nevén, legyen inkább örök tabu… Ez a csapat szinte az eddigi legcikibb produkciója volt, melyet valaha is megálmodott. Lényege, hogy az együttes tagjainak állandóan maszkot kellett viselniük, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva Álmodónk úgy gondolta, nincs is annál izgalmasabb produkció, mint amikor homály fedi az előadók valódi kilétét. Esetükben azt a bizonyos homályt az álarcuk jelképezte, melyet az énekesek magukra öltve, valóban gáz megjelenést tudhattak magukénak. A formáció két fiút és két lányt foglalt magába. Akkoriban szerencsére még csak sejtelmem sem volt, hogy hamarosan nekem is magamra kell öltenem e nevetségesen vicces maskarát. Addig volt jó nekem, hiába valóban boldogok a tudatlanok.