Úton

2013.07.08 12:53

 

Fázik. Látom rajta, hogy fázik, mégis tagadja. Makacsul néz előre, állait leszegve halad mellettünk. De a kezei… Azok az édes, drága gyermek kezecskék mindent elárulnak. Róla. Most például azt, hogy fázik. Hiába is tagadja! Zsebre dugva tartja őket, a testéhez szorítva, vállai pedig előregörnyednek. Mégis kellett volna az a kabát! – Állapítom meg magamban és lelkiismeret furdalás gyötör. És e percben nagyon haragszom. Mindenre, mindenkire, az egész világra, az életre, de leginkább saját magamra.

Szofika nem fázik. Rajta általában egy réteggel több ruha van, mint amennyi az aktuális időjáráshoz elég volna, ám én biztosra megyek. Ő nem betegedhet meg! Mert vele még a betegség is sokkal nehezebb, mint nővérével. Gyönyörű zöldes barna szemeivel pedig úgy csodálkozik rá nap, mint nap a világra, hogy még kis szájacskája is tátva marad tőle. Így ül Bella mellett a buszon. Ha már ott tartanánk! Ez a reggeli utazásunk leg embert próbálóbb része. Csak jönne már az a busz! Igen, így fohászkodom magamban reggelente, amikor minden egyes másodperc szinte óráknak tűnik. Vajon megússzuk ma a hisztit, vagy rövidesen sírni kezd? Amikor megunja az egyhelyben ácsorgást, lassan közelebb megyünk a buszmegállóhoz, azzal is nyerünk pár másodpercet. Pontosabban pár másodperc nyugalmat. Közben minden egyes lépés után reménykedve pillantok hátra. Talán most végre meglátom… De nem látom meg a buszt, még jó pár percig, mert én ebben is biztosra megyek. Semmiképpen sem szeretném lekésni, így korábban lépünk ki a kapun, mint ahogyan ráérnénk. Mert mindig attól félek, hogy éppen aznap jön előbb és akkor sokkal több időt kell várakozni a következő járatra. Mondjuk a szokásos öt perc helyett kapásból tízet. És az már egyáltalán nem mindegy nekünk!

Itt állunk a megállóban és érzem kislányom rezdülésein, hogy hiszti közeleg. Mint amikor a hirtelen feltámadó vihart megelőzi az ég beborulása. Igen, így borul árnyék Szofika gyermeki arcocskájára, amikor az a kevéske türelme is elfogy. Mert ő nem tud várakozni. Szája egyre jobban nyílik, ekkor már valóban pillanatok kérdése, hogy a visító hang is elérjen hozzánk. A vihar.

Bella továbbra is fázik. Ezúttal szemmel láthatóan. A hűvös szélre olykor meg-megrezzen. Az én sokat beforrt anyai szívem pedig újra megszakadni készül. Érte. Pedig ő nem veszi oly mértékben magára kishúga hisztijeit, mint amennyire én teszem. Persze nem is az a dolga! Csak áll mozdulatlanul és időnként hol a busz irányába fordul, hol pedig ránk tekint. Ekkor ér el minket a vihar. A hiszti vihara. Nincs más választásom hátra, ha a környéken lakók nyugalmát sem szeretném megzavarni. Felemelem a csöpp hisztizőt és egy nagy lendülettel a nyakamba helyezem. Bizony egyre nagyobb lendület szükséges ehhez a mutatványhoz, állapítom meg magamban újra és újra. Mert ez a kis törékeny gyermek sem áll meg a növekedésben. Súlyával egyre jobban nyomja vállaimat. De én kibírom, mert már felnőttem.

Vajon Bella mennyire fogja állni az élet viharait? - Sokszor tűnődöm el ezen. Persze amikor „hisztimentes” nyugalom van körülöttem. Mindkét kislányom jövője, élete foglalkoztat szinte a nap minden egyes pillanatában. Szofika „betegsége”, állapotának változásai teljesen új emberré formáltak. Mássá, mint amilyen voltam. És ez nem feltétlenül az érzékenységemre igaz. Korántsem. De másként tekintek erre a törékeny létezésre, mint annak előtte. Én naponta látom felnőni kislányaimat és igyekszem minél szebb, boldogabb jövőképet magam elé képzelni. És egészségesebbet! Mert ugye egészség nélkül semmi sincs. Ezt a saját bőrünkön tapasztalom már másfél éve.

Minden megnyugszik. A madarak hangosan csivitelnek és Szofika is békésen fonogatja hajacskáját a nyakamban ülve. Bella rendületlenül nézi, vajon jön-e már a busz, én pedig a beállt csendben tovább aggódom, hogy mi lesz vele? Ezúttal nem a távoli, hanem a közeli „jövőjére” gondolok. Remélem, nem fázik meg. – Folyton csak ez kattog a fejemben. És ekkor meglátjuk a buszt, ahogyan befordul a sarkon.

A buszon minden úgy történik, ahogyan azt megszoktuk. Ha szerencsénk van, a két testvér egymás mellé tud ülni. Természetesen Bella ül belülre, mert ő csak az ablak mellett szeret nézelődni. Szofikának mindegy, ő bárhonnan képes kibámulni az ablakon. És így még az embereket is jobban szemügyre tudja venni. Száját ismét kitátja, úgy nézelődik. Ekkor nyugszom meg én is. Mostantól minden rendben lesz. Az újabb hisztinek még csak a gondolata sem merül fel bennem, hiszen miért is hisztizne? A buszozás szinte maga az álom, egy csodálatos dolog, melyet a világért nem cserélnének le semmire a lányok. Még egy ötgombócos fagylaltra sem! Ráadásul az még torokgyulladást is okoz. De vajon a lenge öltözet nem betegíti-e meg ezúttal Bellát? – Jut eszembe és ismét borúsan nézek magam elé.

- Ági, valami baj van? – Már nem is tudom, hányszor hallottam ezt a mondatot az utóbbi időben az iskola folyosóján. Kedves, jólelkű fiatal lányoktól, érett asszonyoktól. Édesanyáktól. És én nem tudok mit válaszolni erre. Mit mondjak? Nem, inkább semmit. Talán majd leírom. Talán egyszer mindent leírok. Vagy apránként, ami éppen fáj, vagy aminek nagyon örülök. Mint például azt, hogy Szofika a hétvégén rápattant Bella kétkerekű rollerjére és ment vele öt métert. Utána is csak azért állt meg, mert megunta. De nekem ez az öt méter akkor a világot jelentette és mindezt alig három és fél évesen. Talán már nem is lesz szükség Bella régi háromkerekű rollerjére, ami sajnos még a régi lakásban maradt. Eszembe jutott, hogy Bella sem használta két alkalomnál többet, mert inkább kétkerekűt szeretett volna és mikor megkapta, attól kezdve csak azt használta. Eleinte féltem tőle, mert nem volt több négy és fél évesnél, ám ő olyan biztosan állt rajta és hajtotta vékony kis lábaival, hogy láttam, minden rendben lesz.

- Minden rendben lesz! Meglásd! – Már nem emlékszem, ki mondta ezt nekem múlt héten, miután bátorítón megsimogatta a vállam. Most kicsit sajog, mert Szofika bizony egyre nehezebb. Ki tudja, meddig tudom őt felvenni a nyakamba? És előre félek, mi lesz majd télen, amikor még több réteg ruha lesz rajtunk. Akkor vajon hogyan tudom mindezt a cirkuszi mutatványt kivitelezni? Persze az még odébb van, addig sok minden történhet. Végül is tényleg minden megtörténhet. Addigra talán Szofika el kezd beszélni. Bárcsak úgy lenne! Erről a legnagyobb félelmemről is csupán pár embernek beszéltem, hiszen mindig sírás a vége. Inkább megtartom magamnak. Majd talán, egyszer ezt is elmondom. Addigra még Szofika is megszólalhat. Adja Isten!

- Sós utca. – Bevált koreográfiánk van. A Simonyi megálló után odaállok az ajtó elé és jelzek. Megigazítom jobb vállamon a folyton előre eső táskát, bemérem a távolságot, majd Szofit a karjaimba veszem. Bellát halkan figyelmeztetem, hogy leszállunk és odaaraszolok az ajtóhoz. Szofika békésen nézelődik a karjaimban. Amikor a busz megáll, Bella már szorosan mögöttem lép le a járdára. Én leteszem kishúgát a földre kettőnk közé, mire ő megragadja a bal, én pedig a jobb kezecskéjét és elindulunk a bölcsi felé. Már semmi baj nem történhet.

 

Ezt az utat Bella betegen is végigcsinálja, egy hang, egy panasz szó nélkül! Mint ahogyan ma tette. Persze mindeközben alig várta már, hogy újra belépjen a kapun. Előtte azonban még elkísérte kishúgát a bölcsibe, mert jól tudja, hogy testvérének fontos a közösség és a fejlesztés!

 

Szofika, Bellánál szeretőbb, gondoskodóbb, odaadóbb testvért nem is kívánhatna magának!

 

Budapest, 2013. június 28.