Választások

2012.11.06 10:24


Tücsi. Igen, szinte abban a pillanatban jutott eszembe a beceneve, amikor megláttam. Érdekes, hogy olykor milyen „semmiségnek” tűnő dolgokra emlékezik vissza az ember, és van úgy, hogy sokszor a legalapvetőbb dolgok nem jutnak az eszébe.
Aznap éppen a 2010-es magyarországi országgyűlési választás zajlott. Én már túl voltam a szavazáson, így kis családommal útra keltünk és barangoltunk
egyet a kerületben. Bella az akkor még háromkerekű kedvenc rollerjével rótta mellettünk az utat, míg Szofika alig két hónapos csecsemőként, álmában élvezte, ahogyan a babakocsi kellemesen elringatja. A nap melengetőn sütött, érezni lehetett az igazi tavasz felpezsdítő erejét.
Anyu ezen a napon is dolgozott, ahogy minden választás napján, de apu otthon volt. Előző nap elkérték Bella kis babarózsaszín felsőjét, hogy az általuk megrendelt vasalható hercegnős matricát szépen rávarázsolják. Egyedül mentem a felsőért, mert Bella nagyon szeret az önkormányzat épülete előtt szaladgálni, játszadozni (sokszor bizony hangoskodni is). Akkoriban szüleim még nem laktak messze az önkormányzattól, hiszen onnan is rá lehetett látni a panelházra. Arra a tízemeletes épületre, melyben gyermekkoromat töltöttem és felnőttem. Aki ismerős arrafelé, jól tudja, hogy a házhoz egy kavicsokkal kirakott út vezet. Ezen az úton haladtam hát apuék felé, amikor még nem sejtettem, hogy pár másodperc leforgása alatt annál messzebb jutok…


Egy fiatal szőke lány jött szembe velem, mellette az édesanyja lépkedett. Mindketten feketében voltak. Mégsem ez tűnt fel nekem annyira, mint inkább a lány fekete ruhája takarta kóros soványsága. Határozottan emlékeztem rá. Gyermekkorunkban ő is ugyanabba az általános iskolába járt, csak pár évfolyammal feljebb. Nem tartozott a harsány és úgymond „menő” lányok közé, ám az osztályába járó közkedvelt lányok szemmel láthatóan jó barátnőjüknek tekintették őt. Különösen az egyik, akivel folyton folyvást együtt volt. Tücsi már akkor szolidan öltözött, a világért nem vett volna fel semmiféle feltűnő holmit, megbotránkoztatót pedig végképp. Felvette viszont klasszikusan szabott fekete farmernadrágját, egyszerű pólóját és kötött kardigánját. Igen, emlékeim szerint ő mindig kardigánt hordott. Természetes hullámos szőke haját pedig csakis egyszerű sima fonatként viselte. Szemüveges lévén pedig egy szintén egyszerű szemüveg keretezte okos arcocskáját. Mert rajta valóban látszott, hogy nem egy buta lány. Talán osztály- vagy akár évfolyamelső is lehetett. Nem tudom, annyira nem ismertem. Tulajdonképpen én egyáltalán nem ismertem, csupán távolról állapítottam meg magamban, hogy róla már ideje korán meg lehet jósolni, milyen szép, rendezett élete lesz majdan. Az általános iskolából középiskolába megy, onnan pedig főiskolán vagy egyetemen folytatja a tanulmányait. S mikor már úgy érzi, hogy eleget tanult, elhelyezkedik valamely jól fizető szakmában, később pedig férjhez megy és gyerekeket szül. Legalább kettőt. Igen, én így képzeltem el annak a fiatal lánynak az életét, akit naponta láttam „menő” barátnéja társaságában, és akivel egy szót, annyit sem váltottam az évek során. Hiszen nem volt mikor és nem volt miről. Aztán Tücsi elballagott, mikor itt volt az ideje és pár év múlva én is hátam mögött hagytam az iskolát. Ki-ki ment a saját dolgára, új emberekkel ismerkedtem meg, új életutakat képzeltem magam elé.


Két évtized múltán azonban újratalálkoztam azzal a lánnyal, akinek egyértelműen olyan szép, rendezett éltet képzeltem el. Ám nagy döbbenetemre az a lány egyáltalán nem az általam megálmodott szép és rendezett életet sugározta magáról. Mint inkább kóros betegségét, mely „végső stádiumként” borzasztotta el azt, aki csak ránézett.

Az élet tele van választásokkal, döntésekkel, melyeket nekünk magunknak kell meghoznunk. Folyton s folyvást. Mert csak így haladunk előre az általunk megálmodott úton. Ám van, aki megbotlik a sajátján és nem mindig sikerül felállnia. Ha szerencsétlenül „esik”, súlyosabban is megsérülhet, s ekkor már közvetlen környezetének érezhető támogatására is szüksége van. Nem mindenki épül fel maradéktalanul, mert a „regenerálódás” bonyolult dolgok függvénye. Vagy talán mégsem, és csupán a szívé. Ám ha a szív összetörik, már nem lehet maradéktalanul megragasztani, repedések mindig is lesznek rajt. Én nem tudom, mi történhetett Tücsivel az elmúlt hosszú-hosszú évek során, csupán kívánni tudom számára, hogy bármi volt is az, mihamarabb rendeződjék, mert ha nem…

Félidőnél járunk, két év múlva ismét választások lesznek. És a 2014-es országgyűlési választás napján talán éppen olyan melegen érezteti majd a tavasz az erejét, mint az előzőn. Ha Szofika addig nem nő sokat, még aznap is viselhetné azt a babarózsaszín, hercegnős felsőt, melyet Bella viselt két évvel ezelőtt, s amely most a fregolin szárad, mert tegnap jól összemaszatolta az ebédnél. Csak ezúttal nem a babakocsiban fogja aludni édes álmát, hanem valószínűsíthetően nővérkéje és annak kétkerekű rollerje mellett fog szaladgálni, játszadozni (hangoskodni) a kispesti önkormányzat épülete előtt kialakított „pihenő” téren. Én pedig újra elindulok azon a kavicsokkal kirakott úton és akkor talán újratalálkozhatok Tücsivel, egészségesebben, megerősödve, mint két évvel azelőtt…

(Sok nyomasztó gondolat, emlék él bennem, melyeket időről időre igyekszem „levetkezni”, azoktól megszabadulni. Ez azonban nem megy egyik pillanatról, sem egyik napról a másikra. Évek „küzdelmes” munkájával tudom őket végleg elereszteni magamtól. Tücsi megválaszolatlan története is ezek egyike. Bízom benne, hogy az ő „kérdésére” végül pozitív választ kapok az élettől.)
 
Budapest, 2012. november 1.