Változás

2013.03.14 10:17

- Ez így nem mehet tovább! – Gondolta magában. – Változtatnom kell, különben soha nem látják meg ennek a tárgynak a szépségét. Viola, hatvanas évei végén járó nyugdíjas pedagógus, aki él-hal az általa évtizedek óta tanított tantárgyáért. Biológia! Már a neve hallatán jóleső érzés töltötte el a szívét. Mindig is így volt ezzel, amióta csak az eszét tudja. Emlékszik, kislánykorában milyen érdeklődéssel figyelte a fűszálak között meglapuló szöcskéket, vagy a nyári napsütésben a fodros, pöttyös vászonkalapjára szálló katicabogarakat. Minden érdekelte, ezért mindent jó alaposan megfigyelt. Ahogyan testvérei közül is ő túrta fel elsőként, gondosan megművelt zsebkendőnyi kertecskéjüket, édesanyja nem kevés bosszúságára. De hát mit tehetett ő arról, ha egyszer minél hamarabb meg szerette volna pillantani a különféle zöldségek csíráit, ínycsiklandó gyümölcsök gyökereit? Mint ahogy arról sem tehetett, hogy ellenállhatatlan vágyat érzett, a természettel való minél közelebbi kapcsolatba kerüléshez.

A kis Viola bizony nagyon sok okosságra tett szert a Bakony alján található kis faluban. Bölcs nagymamája jóvoltából, már zsenge korában szinte betéve tudta, hogy mely gyógynövények milyen betegségekre hatnak gyógyírként? Mint ahogyan azt is bármikor képes lett volna elkántálni, hogy ugyanezen gyógynövényeket vajon merre lelheti fel az egyszerű földi halandó? Így nem csoda, hogy általános iskolásként óriási izgalommal várta a biológia órákat. Ám a helyenként fekete-fehér rajzokkal és érthetetlen magyarázataival oktató könyvek már kevésbé voltak számára izgalmasak. Sőt, az idősödő Jolán néni, akkori tanítója sem tett annak érdekében, hogy valamelyst több kötődése legyen a biológiához. Nem, a biológia sajnos csupán egy tantárgy maradt számára, melyet kötelező érvényűen minden egyes órára be kellett magolnia. Ő azonban inkább vágyott ki a természetbe, hogy a száraz tananyagot feledvén ismét felfedező útra induljon. Idővel azonban nagy örömére megjelentek a színes képeket tartalmazó tankönyvek, melyek közelebb hozták a számára még ismeretlen élővilágot is. Ekkor már valóban élvezettel falta az újabb és újabb tudnivalókat.

- Ez nem volt semmi! – Rázta fel gondolataiból Emőke, fiatal kolléganője, aki egy könnyed mozdulattal huppant le a mellette lévő székre. Emőke csupán egy éve dolgozik az iskolában, mégis Viola úgy érezte, hogy már vagy száz éve őrli az idegeit. Eleve nehezen szokta meg, hogy attól a naptól kezdve nem üldögélhet egyedül a szünetekben és értekezleteken. Az idős pedagógus ugyanis a tanári asztalsor végén kapott helyet még sok-sok évtizeddel ezelőtt, mikor fiatal, pályakezdő pedagógusként felvette őt az akkori diri. Majd valahogy úgy hozta az élet, hogy többé már nem is ment el az iskolából.

Számára csupán egyszer csengettek be, azon a napsütéses őszi napon, pontosan negyvenhat évvel ezelőtt. Asztalszomszédja a három évvel ezelőtt elhunyt Karcsi bácsi, a technika tanár, később pedig élete párja lett. Karcsi bácsi szintén nyugdíjas pedagógusként, nagy örömmel járt be nap, mint nap Viola oldalán az iskolába és szemmel láthatóan jó egészségnek örvendett. Egy nap azonban az öreg Karesz – ahogyan kollégái és barátai egymás között hívták - olyannyira rosszul lett az órája végén, hogy mentőt kellett hívni hozzá. Azt a borús téli napot egy nagyon nehéz időszak követte, melyben végül Violának örökre búcsút kellett vennie Karcsitól.

Az idős biológia tanárnő jó ideig nem is kapott asztalszomszédot, igaz nem is kívánt. Karcsi bácsi szellemét valahogy mindig maga mellett érezte, s valahányszor közös asztalukhoz ült vagy az értekezleten elhangzott egy vicc, szinte hallotta, ahogyan az öreg Karcsi felnevet mély baritonján és a maga szokásos módján rákontráz a viccre.

- Viola néni! – Térítette magához újfent Emőke hangja. –Istenke éltesse sokáig, Viola nénit! – Harsogta a lány és minden kérdezés nélkül egy hatalmas puszit nyomott ráncos arcára.

- Nem értem, kérem. – Hebegte, hangjában némi felháborodással vegyült értetlenkedéssel. – Mit mond?

- Emőke csak felköszöntötte Viola nénit, a névnapja alkalmából. – Mosolygott rá az éppen belépő Katika, a fizika-kémia szakos tanárnő. Viola továbbra is értetlenül nézett hol egyikre, hol a másikra, végül maga elé. Névnap. Ismételgette magában a szót, mintha először hallaná életében. Névnap… Hát persze! Teljesen meg is feledkezett róla, hiszen december 19. Viola névnapja. Vagyis az övé!

- Köszönöm, nagyon kedves. – Motyogta Emőke felé kissé zavartan.

- Nagyon szívesen. – Válaszolta Emőke, majd elővette abból a furcsa, rikító színvilágú lapos táskájából a még furcsább és rikítóbb készülékét, melyről Viola néninek halvány fogalma, annyi nem volt, mi lehet? Igaz, soha nem is gondolkodott rajta. Ha belegondolt, a biológián kívül nagyon kevés dolog foglalkoztatta és bizony az elektrotechnika sohasem tartozott közéjük. Nem is volt rá semmiféle affinitása. Az idős tanárnő az egyszerűbb mobiltelefont is egy ijesztő találmánynak tartotta, nem hogy egy bonyolultabb, elektronikus masina képes lett volna egyébként nehezen megszerezhető bizalmába férkőzni. Számára már az is egy óriási csodával ért fel, amikor tavaly egy tavaszi délután Piroska, a számítástechnika tanárnő azzal lepte meg a tantestületet, hogy a régmúlt időkről készült fekete-fehér fényképeket varázsolta eléjük, a tanári szoba falára. És tette mindezt, Viola számára valamely felfoghatatlan és fondorlatos trükkel.


 

Egyik pillanatról a másikra tehát megelevenedett előtte az ötven évvel ezelőtti iskola képe, annak minden elfeledett pillanatával, forgatagával együtt. Csodálatos volt! Viola újraélte az iskolakapun való első átlépés izgalmát és ismét végigvonult a régi folyosókon, mára a padláson sorakozó, ütött-kopott, poros tablók, festmények előtt.

- Egy kicsinykét arrébb menne, Nagysád? – Figyelt fel a mély baritonra, mely mit sem veszített hangszínéből az eltelt évtizedek során.

- Parancsol? – Kérdezett vissza zavartan a fiatal tanárnő és meglepetten pislogott a föléje tornyosuló alakra.

- Csupán annyit parancsolnék – kezdett kérésébe másodszor is Karesz tanár úr -, hogy egy pár centimétert szíveskedjen arrébb vonulni, különben félek, Gazsika minden fáradozása hiábavaló volt, művét már nem menthetem meg a végleges összeomlástól. – Mosolygott le rá azzal az utánozhatatlan Karcsis pillantásával, melyben még a szemei is nevettek. Viola csak ekkor vette észre, hogy az egyik vitrin előtt állnak, ő pedig útjában van kollégájának, aki éppen az egyik ügyes tanítványa által készített remekművet egyensúlyozza hatalmas lapáttenyerein. Még ennyi év távlatából is tisztán emlékszik a napra, mikor a Lánchíd kicsinyített és aprólékosan kidolgozott papír makett mása terült el kettejük között fenségesen, ott a folyosón. Viola amíg él, soha nem feledi azt a mosolyt, mely egész életén végig kísérte őt és erőt adott neki, valahányszor úgy érezte, hogy az élet túl nagy súlyt helyez törékeny vállaira. Egy életen át… Így szólt az esküjük is, melyet egymásnak tettek azon a vasárnap délelőttön, közvetlenül a matiné után. És ígéretüket be is tartották.

Egyszer csak azon kapta magát, mily érdeklődéssel figyeli Emőke mozdulatait, ahogyan hosszú ujjaival kecsesen zongorázik azon a furcsa készüléken. Ráadásul oda sem figyel, mégis betűk jelennek meg egymás után a képernyőjén, hogy aztán értelmes szavakká, majd mondatokká álljanak össze pillanatok alatt. Nem szép dolog a leskelődés, tudta ő azt nagyon jól, mégis képtelen volt levenni róla a tekintetét. Emőke lelkesen írt, ő pedig még lelkesebben olvasta. A fiatal pedagógus magyar irodalom és nyelvtan tantárgyakat oktat felsősöknek, ráadásul a gyerekek nagyon szeretik őt, az óráira mindig szívesen járnak. Személy szerint Viola igyekezett kerülni még a társaságát is, csupán annyit foglalkozott vele, amennyit szükségesnek talált. Példának okáért, ha Emőke táskája félig átnyúlt az ő térfelére, azt máris fennhangon nehezményezte előtte. Mint ahogyan az elmúlt egy év alatt azt is sértődötten vette tudomásul, hogy a tanulók az óraközi szünetekben szívesebben beszélgetnek az iskolapadból frissen kipattant fiatal lánnyal, mint ővele, a régi bútordarabbal. Pedig mennyi időt töltött közöttük! Mennyi mindent tett le arra a bizonyos asztalra azóta, hogy az első krétát a kezébe fogta.

Ahogyan régen, úgy ma is a tőle telhető legnagyobb odaadással végzi a dolgát. De vajon valóban mindent megtesz-e ennek érdekében? Már nem is volt benne olyan biztos, mint több évvel ezelőtt, mikor még konokul hitte, hogy ő mindent jól csinál, és ha annak még sincs foganatja, az ugyan már nem az ő gondja. Az utóbbi időben egyre többször gondolkodott el azon, miszerint talán éppen a kora lehet az akadálya annak, hogy közelebb kerüljön tanítványaihoz. Egyszer erről már beszélgetett is felettesével, amikor tanácsért fordult hozzá. Ám az igazgatónő semmi kivetnivalót nem talált a pedagógus életkorában, mint inkább arra hívta fel figyelmét, hogy talán a saját oktatás módszerein lehetne némiképp változtatni. Vagy „finomítani”, ahogyan ő fogalmazott.

Hirtelen egy hatalmas csattanással becsukódott a lapos készülék. Viola fülig pirulva dőlt hátra, mint a gyermek, akit leskelődésen kaptak.

- Ennyit az első randiról! – Jegyezte meg szomorúan Emőke és idős kolléganőjére pillantott. – Valószínűleg nem ezt a fiút szánta nekem a sors. – Fűzte hozzá, mintegy magyarázólag, majd felállt és ruganyos járásával megindult az ajtó felé. Nemsokára becsöngetnek az ötödik órára. Viola is készülődni kezdett, elvégre ő sem késhet el. Ez lesz az utolsó órája és nem csupán a mai napon, hanem ebben az évben. Az utolsó, ám egyben a legnehezebb.

A hatodikosok bizony nagyon messze álltak már Violától, valahogy nem sikerült megtalálnia velük a közös hangot. A termükbe lépve nemegyszer hangoztatta is előttük, hogy úgy viselkednek, mintha a dzsungelben, de legalább az állatkertben volnának. Ráadásul két nap múlva beköszönt a téli szünet és a gyerekek már így is óriási lázban égnek a karácsonyi ünnepek közeledtével. Nagyot sóhajtva nyúlt a 6. C osztály naplójáért. Nehézkesen felkászálódott székéről és elindult az idei év utolsó biológia óráját megtartani.

***

Nem várt módon a karácsony az eddiginél jóval több melegséget csempészett Viola öreg szívébe. Jó szokásához híven az ünnepek alatt fia és családja is meglátogatta őt. Az idős hölgy nagyon megörült, amikor délben megszólalt a csengő és kis unokái egymást túlharsogva kívántak neki boldog ünnepeket. Ám a szenteste közeledtével, mint ahogyan a többi, egyedül töltött esték alatt, ezúttal is rátört a magány és Karcsi bácsi hiánya.

Egyszer csak halk kopogást hallott a bejárati ajtó felől. Ekkor még nem is sejtette, hogy pillanatokon belül mekkora meglepetésben lesz része. Emőke hosszú szőke haját teljesen belepte a frissen hullott hó és vastag szövetkabátja is teljesen havas volt, úgy toporgott a küszöbön.

- Csókolom, Viola néni! – Köszöntötte kedvesen, az idős hölgy nagy ámulatára.

- Jöjjön be gyermekem, ne fagyoskodjon odakint! Az a hosszú haja már is így teljesen átázott a hótól! Mondja, nincs magának egy valamirevaló kötött sapkája, amivel védekezhetne a hideg ellen? – Invitálta be zsörtölődve a kolléganőjét.

- Van én nekem, csak otthon hagytam, annyira siettem Viola nénihez. – Vonta meg vállát a lány és felnevetett, mikor az előszoba falán lógó tükörre esett a pillantása. Ekkor szembesült csak mókás látványával. – Valóban butaság volt sapka nélkül elindulni ilyen ítéletidőben. – Hagyta helyben rosszallását.

- Jól értettem, hogy hozzám sietett oly nagyon? – Viola képtelen volt felfogni, vajon mi vezérelhette ezt a fiatal teremtést arra, hogy meglátogassa őt? Hiszen, bár kollégaként naponta találkoznak az iskolában, mégis alig váltottak pár szót, mióta ismerik egymást. Most pedig tessék, ez a fiatal lány szemmel láthatóan örömmel kereste fel őt otthonában és ráadásul éppen szenteste. Az idős asszony teljesen össze volt zavarodva.

- Tetszik tudni, az jutott eszembe, hogy szívesen segítenék Viola néninek, kicsit eligazodni az információs eszközök világában. Múltkor láttam, milyen érdeklődéssel figyeli, ahogyan dolgoztam a laptopon. Ezért arra gondoltam, megmutatnám Viola néninek, hogyan működik a számítógép, és ha lenne hozzá kedve, még egy érdekes biológia órát is megtervezhetnénk együttes erővel, ami biztosan felvillanyozná az ifjúságot. - Az idős pedagógus csak nézte a lányt és egy halk köszönömön kívül nem tudott mást kinyögni. Egyszeriben megfordult a világ körülötte. A régóta dédelgetett neheztelés semmivé foszlott, s a helyébe hála költözött. Ez a szenteste bizony sok újdonságot hozott számára mind ismeretekben, mind pedig érzésekben egyaránt.

A téli szünet izgatott készülődéssel telt. Emőke többször is meglátogatta Violát és együtt készültek fel egy érdekfeszítőnek ígérkező biológia órára. Így mire beköszöntött az újév, Viola, fiatal kolléganője segítségével megismerte az információs és kommunikációs eszközök egyes fajtáit, valamint azok kezelését. A szünet utáni első tanítási napon pedig örömmel tapasztalta, hogy csupán elméleti tudására támaszkodva, mégis milyen magabiztosan kezeli a projektort és interaktív táblát, melyeket szintén Emőke közbenjárásával kapott meg az újév legelső biológia órájára.

De nem csupán az idős biológia tanárnőt érte meglepetésként az újfajta technika alkalmazása. A 6. C osztály tanulói szintén óriási változást tapasztalhattak már közvetlenül az óra legelején. A tanterem, melybe léptek, a szokásostól eltérően volt berendezve. A padok köralakban helyezkedtek el, Viola pedig beterelte őket a kör közepére. És ezután következett a varázslás! A besötétített teremben a tanulók pár másodperc alatt egy igazi dzsungelben találhatták magukat.

Megszólaltak az őserdő hangjai, falak megelevenedtek és amerre csak néztek, mindenhonnan vadon élő állatok bukkantak fel a közelükben. Kellő fantáziával még a körülöttük mászkáló ragadozókat is megsimogathatták, a lányok pedig fel-felsikongtak, amikor egy csapat ara papagáj repült el közvetlenül a fejük felett.

Mindannyian nagyon élvezték az órát. De Viola is boldog volt. Életében először érezte úgy, hogy tanítványai végre meglátták tantárgyának a szépségét.

 

UI: Ez a novella a Neveléstudományok Intézetének "Változó iskola" című esszé-, és novella pályázatára íródott. A pályázat kikötésének megfelelően 4000-12000 karakterig fogadtak el pályaműveket. Ezért "kurtább" novellám befejezése, a tőlem megszokottól eltérően. (Egyébként többek között a Változás "bővebb" befejezését is tervezem.)