Volt egyszer egy focicsapat…

2013.02.23 11:42

Nagyon sok szép emlékem van ám! Azokból az időkből is, amikor még gyerek voltam. A fővárosban születtem és itt is nőttem fel, az egyik peremkerületben. Kissé távolabb ugyan a belvárostól, de én azt egy percig sem bántam. Igaz, nem is volt miért. Elvégre gyermekfejjel az ember nem gondolkodik el azon, hogy mennyivel könnyebb lenne a dolga, ha a központban lakna, közel mindenhez. Nem. Én sem így működtem. Ellenben élveztem a falusias jellegű kerület minden előnyét, többek között a sok füves területet. Mert az bizony akadt szép számmal.

A srácokkal is így kerültem közelebbi kapcsolatba. Amolyan modern „Pál utcai fiúk” voltunk mi, akik minduntalan „háborúba” keveredtünk, a szomszédos kerület ifjaival. Méghozzá nem is akármilyen harcokba, nevezetesen a pálya csatákba. Mi akkor valóban úgy küzdöttünk egymás ellen, hétről-hétre, mint a legelszántabb, legvakmerőbb katonák. És azok is voltunk. A „lőrinciek” – mert mi csak így hívtuk őket – valahányszor felsorakoztak velünk szemben a pályán, hatalmas csatakiáltásaikkal valódi harci hangulatot teremtettek, melyből jómagunk is kellőképpen kivettük a részünket. Nem maradt arc szárazon, mire letelt a két óra, hosszabbításokkal együtt. Mert sokszor bizony azokra is szükségünk volt, amikor képtelenek voltunk egymással dűlőre jutni. Még pontosabban a mérleg egyik nyelvét átlendíteni. És mi csak küzdöttünk és küzdöttünk, miközben ömlött rólunk a verejték és fáradtan remegő izmaink is már a megváltásért könyörögtek. Azaz a mérkőzés befejezéséért.

Csapatkapitányunk, a hórihorgas Anti, Kiss vezetéknevével ellentétben éppen, hogy nem számított a legkisebbek közé. Mind termetben, mind a hatalom tekintetében jócskán fölénk tornyosult, hogy nem győztük összeszedni magunkat, valahányszor ránk rikácsolt azon a félelmetesen magas hangján. Mert neki még a hangja is nagyon magas volt. Szerény személyem az egyik csatár posztját töltötte be, nem kevés munkával és igyekezettel, mely a labda megszerzésére és azt az ellenfél hálójába történő „behelyezésére” irányult. Vagyis az oly hőn áhított gól rúgására. Minden dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy cseleim felértek egy-egy „műalkotással”, már ahogy azokat művészi módon kiviteleztem. És tényleg! A lőrinci csapatkapitány nem hiába próbált több ízben is „átcsábítani” saját csapatához, mert ahogyan mondotta volt: Az ilyen gyöngyszem, nem holmi hitvány „kispestiek” közé való! De én azzal mit sem törődtem! Részint, mert fűtött belülről az elvakult hazafiasság érzése, részint pedig az öntudat, a „csakazért is megmutatom, akár úgy, hogy mindenáron” felkiáltással.

Elszántak voltunk. A „kis Nemecsek”, becsületesebb nevén Csuka Kornél, általában többször hallgatott, mint beszélt. Fogalmazhatnék úgy is, hogy hallgatott, mint a csuka, azonban a lábai valóban aranyat értek. Méghozzá külön-külön. Olykor igazán megfizethetetlen volt az, ahogyan csapatunk leggyorsabb csatáraként megszerzett egy labdát és azt kitartóan végigvezette a pályán, egészen az ellenfél kapujáig, ahol az Antit is „kenterbe verő”, szintén óriási termetű kapus várakozott reá. Mármint Nemecsekünkre, aki addigra, az ellenséges térfélre érkezvén és a körülötte cikázó védőkkel mit sem törődvén jött, látott és hát valljuk be, általában győzött. De nem akárhogyan! Kornél velem ellentétben alacsony, filigrán termetű fiú volt, aki mára ugyan némiképp megemberesedett, ám az elmúlt évtizedek során, úgymond mit sem veszített visszahúzódó természetéből. És bár némasága akkoriban igencsak ellenérzést váltott ki másokból, mi elfogadtuk őt olyannak, amilyen és a kezdeteket leszámítva, többé egyszer sem vetettük azt a szemére.

Az első történetem is éppen őhozzá fűződik, amikor „kereken” hatéves fejjel és édesanyám féltő-óvó tekintetével kísérten először léphettem át biztonságot nyújtó kapunk küszöbét, hogy a már jól ismert környéket egyes egyedül felfedezvén, új barátokat szerezzek magamnak.

 

Folyt. Köv.